Századok – 1998

Történeti irodalom - Wendt Bernd Jürgen: Deutschland 1933–1945. Das „Dritte Reich”. Handbuch zur Geschichte (Ism.: Németh István) III/743

TÖRTÉNETI IRODALOM 745 autoritativ politikai kultúra, hiányzó tapasztalatok a demokratikus döntési folyamatok kezelésében, a pártok kompromisszum- és koalícióalkalmatlansága érvényesült. A weimari köztársaság az állam, a gazdaság, a társadalom és a hadsereg reakciós és restaurációs erői gyűlöletének tárgya lett. Hitlerrel fenntartott folyamatos kapcsolatuk segítette az NSDAP „Führerének" politikai és társadalmi szalonképessé tételében s az iparosok megnyerésében. Hitler 1932. augusztus 13-i audenciája Hindenburgnál eredménytelen maradt ugyan, mivel Hitler a teljes államhatalmat követelte. De a vezető gazdasági köröket tömörítő ún. „Keppler-körtől" egyenes út vezetett Hitler és Papén 1933. január 4-i találkozójához Schröder bankár házában. E kapcsolatokat azok az illuzórikus remények táplálták, hogy a konzervatív erők mintegy „bekeretezik" Hitlert, a politikai felelősséggel „megszelídítik". Csak a Hitler kormányrészvételi lehetőségét kipuhatoló január 4-i Hitler-Papen találkozó után kezdődtek meg a kulisszák mögött az intrikus tárgyalások és a nyomásgyakorlás, amelynek a birodalmi elnök 1933. január 30-ig ellenállt. Ekkorra már Schleicher pozíciója is tarthatatlanná vált. A szakszervezetektől a Reichswehren keresztül az NSDAP Strasser-szárnyáig terjedő politikai „kereszttengely" elképzelései riadóztatták a nagyipart, s különböző híresztelések keltek szárnyra a Hindenburg körüli nagyagráriusokat érintő ún. „keleti segély" visszaéléseinek nyilvánosságra hozásáról. Hindenburg a 48. cikkely segítségével megtagadta Schleichertől a diktatúra alkalmazását, amelyet néhány nappal később Hitlernek biztosított. A második fejezet a hatalom tényleges megszerzésének szakaszait tárgyalja 1933-tól 1934 közepéig. A szerző először is eloszlatja a „legális forradalom" legendáját: valójában a weimari alkotmány szükségrendeleti kormányzást lehetővé tevő 48. cikkelye és a felhatalmazási törvény lehetőségét biztosító 76. cikkely juttatta Hitlert „legálisan" kormányra. Ő sohasem hagyott kétséget afelől, hogy a hatalom birtokában a weimari köztársaság szétzúzására törekszik. Az alkotmány nem írta kötelezően elő a legerősebb párt vezérének kancellári kinevezését. Hitler nem is parlamenti többségű koalíció vezetőjeként került hatalomra, hanem kifejezetten „elnöki kancellárként". A „nemzeti forradalom" jelszava a „nemzeti fellendüléshez" hasonlóan széles, pártok feletti mozgalmat szuggerált, s a „legális" és „nemzeti" jelzők szalonképessé tették a „forradalom" riasztólag ható fogalmát. Rövidesen téves kalkulációnak bizonyult Hitler konzervatív „bekeretezésének" terve is. Az 1933. február 4-i birodalmi elnöki rendeletre támaszkodva Göring porosz belügyminiszterként megkezdte baloldali politikai ellenfeleinek üldözését. A Reichstag feloszlatása lehetőséget kínált a kormány számára, hogy a következő hónapokban a parlamenti ellenőrzéstől megszabadulva felszámolja a weimari köztársaság utolsó maradványait és a szükségrendeletekkel terrorista államot valósítson meg. A konzervatív tábor nem mutatott ellenállást. A baloldal osztozott a polgári körökkel a nemzetiszocializmus teljes alábecsülésében. A Reichstag égését — amelyet a szerző Marinus van der Lübbe holland baloldali anarchista egyedüli tettének tekint — a nácik propagandája az „általános kommunista felkelés" kezdetének állította be, s a személyes szabadságot tovább korlátozó rendkívüli rendeletet hirdettek ki. Ezek a „Harmadik Birodalom" bukásáig érvényben maradtak, jóllehet a birodalmi bíróság 1933 szeptemberében nem állapított meg okozati összefüggést van der Lübbe tette és az állítólagos felkelési tervek között, tehát nem létezett a rendeleti hivatkozás alapja sem. Az 1933. március 5-i utolsó szabad választásokon — már ez is a kivételes állapot körülményei között folyt — az NSDAP 43,9%-ot (17,2 millió szavazat) szerzett a lakosság magasfokú politikai mozgósítása (88,8%-os választási részvétel) mellett. Néhány nappal később megkezdődött a tartományok gleichschaltolása. Az új Reichstag megnyitását (március 21.) Goebbels a „nemzeti felemelkedés napjaként" ünnepelte. A „Harmadik Birodalom" a bel- és külföld felé kettős arculatot mutatott: a csábítás, az anyagi ígéretek és a nemzeti frázisok, illetve a megfélemlítés, zaklatás és üldözés módszerét. A március 24-i ún. felhatalmazási törvénnyel — formálisan a legalitás és alkotmányosság talaján — megszabadult utolsó kötöttségeitől is. Május 2-án szétzúzták a szabad szakszervezeteket, vagyonukat lefoglalták és május 10-én megalakították a nemzetiszocialista vezetésű Német Munkafrontot. Június-júliusban betiltották a két munkáspártot, a polgári pártok pedig feloszlottak. A Vatikánnal kötött július 20-i konkordátum külpolitikailag presztizsnyereséget jelentett a katolikus országokban s megtörte Németország elszigeteltségét. Belpolitikailag lojalitást szerzett a katolikusok körében, de egyúttal szétzúzta a politikai katolicizmust az országban. A kormányválságot (katolikus-konzervatív monarchisták ellenzéke Papén körül, illetve a Röhm-vezette SA „második forradalom" követelése) 1934. június 30-án mindkét tábort sújtó gyilkosságsorozattal zárta le. A gyilkosságot az állami önvédelemről hozott törvénnyel júliusban legális állami aktussá emelték. Augusztus 1-én a birodalmi elnöki pozíciót rendeletileg egyesítették a kancellársággal: Hitler „Vezér és Kancellár" lett. Ezzel