Századok – 1998
Tanulmányok - Csernus Sándor: Zsigmond és a Hunyadiak a francia történetírásban I/47
ZSIGMOND ÉS A HUNYADIAK A FRANCIA TÖRTÉNETÍRÁSBAN 67 via synodi elvének elfogadása viszont szoros kapcsolatban áll a már említett császári univerzalizmus reneszánszával, és együtt járt a császár szerepének növekedésével az egyházpolitikai kérdésekben is. Az „ideális" császár tehát az egyházszakadás megoldásában a „zsinati utat" kellett, hogy kövesse, a háborúzás visszaszorításában imperátor pacificusnak, tehát a felek között „békeszerzőnek", „mediátornak" kellett lennie, míg a kereszténységet fenyegető két nagy veszélyforrás, az eretnek és a hitetlen semlegesítésére ugyancsak létezett már egy „történetileg kipróbált" (bár nem mindig hatékony) módszer, a keresztes hadjárat, melyhez egy császár, aki a „kereszténység védője" kíván lenni, továbbra is bizton folyamodhatott, s melynek eszméje ugyancsak a reneszánszát élte a 14-15. század fordulóján. Valójában Zsigmond, még azelőtt, hogy megszerezte volna a német királyi címet, már kapcsolatba került valamennyi problémával.5 6 Egy szinte tudatosan és koncepciózusán felépített, és a korabeli uralkodó-ideálhoz a lehető legközelebb álló kép rajzolódik ki már ekkor Zsigmondról, melynek erősségét a további elvárásoknak megfelelően, Zsigmond későbbi cselekedetei is igyekeztek tovább fokozni, s amelyre a korabeli források számos közvetett és közvetlen bizonyítékot szolgáltatnak. Jól mutatja mindezt az aacheni koronázási feltételeknek az az összefoglalása, melyet a Pintoinkrónikában is olvashatunk.57 Ebből is nyilvánvaló, hogy egy nagyszabású koncepció rajzolódik itt ki, melyet úgy lehetne röviden összefoglalni, hogy az új császárnak meg kell teremtenie az egyház ideológiai és szervezeti egységét (egyházi reform in capite et in membris), hogy egységet kell teremteni a keresztény fejedelmek között (azaz konkrétan: békét, vagy legalábbis fegyverszünetet kell létrehozni az angol és a francia király között), miáltal megerősödve a keresztény közösség szembeszállhasson a hitetlenekkel és „vissza tudja foglalni a Szentföldet" (de legalábbis meg lehessen állítani a török előrenyomulást Európa délkeleti részén). Ez a frazeológia ekkorra már teljesen áthatja a korabeli diplomáciát és a vele szorosan összefüggő historiográfiát, irodalmat és politikai irodalmat, sőt a képzőművészeteket is. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a zsinat összehívásával elért sikert csak úgy lehetett hosszú távon is biztosítani, ha a zsinathoz erőteljesen kötődő, még hátralévő közvetítő és békeszerző akciót Zsigmond képes lesz sikerre vinni, de legalábbis valamiféle elfogadható megoldást találni. Mint ismeretes, Zsigmond ennek a megvalósításával töltötte a konstanzi zsinat megnyitását követő időszakban az 1415-ös és az 1416-os esztendő jelentős részét: Az a kettős cél, melyet Zsigmond felvállalt, egyrészt az avignoni „makacs" pápa, XIII. Benedek és a zsinat viszonyának rendezése 56 A magyar király ugyanis aktív szerepet játszott az egyházszakadás megoldása érdekében megindított különböző diplomáciai akciókban, mint láttuk, kereszteshadjáratot vezetett a törökökellen, szembekerült az eretnekség problémájával mind a Délvidéken (bogumilok) mind pedig a Luxemburgokhoz tartozó területeken belül (a wicliffista ihletésű, majd huszitává váló prágai eretnek tanok esetében), s már uralkodásának korai szakaszában is olyan nagy diplomáciai akciók részese volt, mint a budai találkozót megelőző sikeres közvetítő tevékenysége (a Német Lovagrend és Lengyelország között, noha konfliktusuk kiváltásában maga is részt vett...) Schönherr Gy.: Az Anjou-ház örökösei, A magyar nemzet története III. (szerk. Szilágyi S.), Bp. 1895, 496-498., 504., Kovács E.: Magyarok és lengyelek a történelem sodrában, Bp., 1973, 58-61., Mályusz, Zsigmond király..., 76., mindezt igen szemléletesen fejezik ki a különböző helyeken és célból készített ránk maradt Zsigmond-ábrázolások, Zsigmondnak és udvarának emlékei, in MZSKK, П., 13-99. 57 Pintoin, V, 470-72.
