Századok – 1998

Történeti irodalom - T. Mérey Klára: A pécsi dohánygyár története 1912–1948 (Ism.: Lengvári István) III/733

734 TÖRTÉNETI IRODALOM 734 üzemet és annak berendezését. Már 1910-től vettek fel munkásokat, noha a termelés csak két évre rá kezdődött. A dohányiparban való elhelyezkedés rangját jelzi, hogy egy kapusi és egy altiszti állásra 92 jelentkező volt. A jó szociális ellátás (önálló betegsegélyző pénztár, nyugbéresek állandó havi segélyezése kaptak, egészségház épülése) feledtette az átlagosnál szigorúbb munkafegyelmet és biztonsági intézkedéseket, vagy azt, hogy a munkásokat egy év próbaidő után véglegesítették: rangot jelentett a dohánygyárban dolgozni. Ugyanakkor induláskor a tervezett 1500 helyett csak 800 dolgozó kaphatott munkát. Az első világháború kitörése kedvezően érintette a gyárat: növekedett a kereslet, 1915-ben felújítás is történt. Gondot csak a külföldi nyersanyagok beszerzése jelentett. Hamarosan azonban a munkások helyzetén érződtek a gazdasági nehézségek. Az 1918 novemberétől kezdődő szerb megszállás során mindent elvittek a megszálló csapatok, csak a csupasz falak maradtak. Trianon után a korábbi 22-ből csak 10 dohánygyár maradt az országban, s felmerült, hogy érdemes-e a gyárat fenntartani Pécsett; ennek egyik oka a súlyos pécsi lakásínség is volt. A városvezetés ragaszkodásán is múlott, hogy a gyárat végül újra berendezték fejlett technikájú gépekkel. Pécsett magas volt a női munkaerő aránya, a tisztviselőréteg számaránya azonban nem érte el az országos átlagot. Már a világgazdasági válság előtt is csak nehéz megélhetést tudott nyújtani a dohánygyári fizetés, nem érte el a világháború előtti szintet. Jelentősebb fejlesztést sem hajtottak végre az 1930-as években a gyárban, ugyanakkor viszonylag fejlett keresztényszocialista munkásszerveződés alakult ki. Az országos dohánygyári szervezet a sajtó útján hallatta eredményesen hangját. A világgazdasági válság hatásaként a dohánygyárak sorában a pécsi üzem sem volt kivétel a kedvezőtlen kormányzati döntések (a bérleszállítás, a hivatali besorolás és feljebb kerülés rendjének változásai) hatásai alól. A válság mélyülésekor az ötnapos munkahetet is be kellett vezetni. A monopolisztikus helyzetüknél fogva állami tulajdonú gyárakban azonban törekedtek arra, hogy a munkásság és a munkaadók közti kapcsolatban példamutató szerepet töltsenek be ezek az üzemek. A legfőbb sérelmük a dolgozóknak az volt, hogy a létminimum alatti bérekből levonnak, ugyanakkor a dohánytermelőknek magas átvételi árat adnak. A közösségi szerveződés erősségét kulturális vonatkozásban mutatja a gyárban működő dalárda. A válság enyhülése sajnos kevéssé éreztette hatását a 420 fős dolgozói kollektíva bérezésében, ehhez társul az az adat is, hogy a pécsi bér elmaradt az országos dohánygyári átlagtól. A második világháború első szakaszában a termelés ismét növekedett. Országos tekintetben ekkor a gyár kihasználtságát, a gépek és munkásainak számát tekintve nem volt az élvonalban, ugyanakkor a termelési eredményei alapján a legjobbak közé tartozott, az ország dohányárutermékeinek 10%-a Pécsről származott. Az alkalmazottak számáról — hasonlóan az előző korszakoknál — részletes kimutatásokat közöl a szerző. A munkások indítványok beadásával próbáltak elérni további kedvezményeket, a szociális juttatások növelését. Az 1942-es és 1943-as bérrendezések kisebb javulást eredményeztek. A német megszállás időszaka nem jelentett kezdetben változást, azonban ahogy közeledett a front, pánikhangulat lett úrrá a dohánygyárban is. A katonaság erőszakkal akart dohányárut elvinni, majd a munkásság és a helyi lakosság is mind a készterméket, mind a mozdítható használati felszereléseket eltulajdonította. Céltalan pusztítás is történt, és az ott lakó alkalmazottak magántulajdonára sem voltak tekintettel. A gépekben szerencsére nem esett nagyobb kár. Miután a gyárat a Vörös Hadsereg szállta meg, 1944 novemberének végén, a maradék kész- és félkészterméket is elvitték. Az újraindulás után a gyár a szovjeteknek termelt, akikkel a kapcsolat a dolgozók dohány-eltulajdonításai miatt nem volt felhőtlen. Ezt azonban a gyár vezetése elnézte, mivel ezt egyfajta keresetkiegészítésnek szánta a dolgozóknak; a dohány a feketepiacon keresett és jól eladható cikk volt. A gyárban engedélyezték az üzemi bizottságok felállítását és az igazoló bizottságok is lefolytatták vizsgálataikat; utóbbi munkájának eredményeként négy ember hagyta el a várost. Miután 1945 júliusától ismét civil irányítás alá került a gyár, megkezdődhetett a károk felmérése. A rossz gépek és a dohányfelvásárlás megnehezedett körülményei miatt csökkentették a munkaidőt. Több indokolatlan elbocsátás is történt (a B-listázás során), de a gyár — pécsi viszonylatban — ismét eredményesen termelt. Ezt mutatja az, hogy a város termelési értékének 23,5%-át adta a gyár, miközben az ipari munkásság 10%-a dolgozott itt, és ekkor is az országos termelés több mint 10%-a származott Pécsről. Az önszerveződést és a munkásság kulturális igényét jelzi, hogy továbbra is működött a dalárda és a zenekar. 1947-ben került sor az új bérrendezésre. A teljes átalakulás 1949-ben történt meg, mikor megszüntette a kormány a Dohányjövedék pénzügyi igazgatását és nemzeti vállalatokat hozott létre. Ez az időpont jelzi a kötetben tárgyalt korszak végét is.