Századok – 1998

Történeti irodalom - Lemay Edna Hindie – Patrick Alison – Felix Joel: Revolutionaries at work. The Constituent Assembly 1789–1891 (Ism.: Hoós Éva) III/726

TÖRTÉNETI IRODALOM 727 Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1315 tagot számlált, tagjai igen változatos kulturális, politikai háttérrel érkeztek; világnézetüket, törekvéseiket többnyire helyi közösségeikben szerzett tapasztalataik határozták meg. A Nemzetgyűlés azonban a kortárs forradalmárok szemében — a Felvilágosodás gyermeki optimizmusának jegyében — a nemzet egységes akaratát fejezte ki. A váltás a két — lokális, illetve nemzeti orientáltságú — politikai kultúra között nagy volt, és nem minden képviselőnek sikerült a feudális státus és partikuláris sajátosságok meghatározta szemléletmódból a nemzeti és globális közérdek koordinátái közé beilleszkedő új cselekvési stratégiákat megtalálni. A Gyűlés 29 hónapos működése során mindössze 51 képviselő tűnik ki név szerint. Közülük egy szűk csoportot, mindössze 14 képviselőt lehet — a kötet szerzői szerint — a vezető szónokok csoportjába sorolni. A vezéregyéniségek csekély száma azonban nem jelenti azt, hogy a többi küldött ne vette volna komolyan feladatát. Az ülések látogatottsága az Alkotmányozó Nemzetgyűlés teljes periódusa alatt 86%-os volt, vagyis szinte mindenki eleget tett részvételi kötelezettségének. 1789. július 9-én a Nemzetgyűlés három pontból álló munkaprogramot fogadott el, amelyben fő feladataként az emberi jogok deklarálását, az alkotmányos monarchia elveinek lefektetését és a nemzet jogainak megállapítását jelölte meg. Igen hamar kialakult az a gyakorlat, hogy az érdemi munka, a törvényjavaslatok előkészítése, kidolgozása, megszövegezése speciális, egy-egy adott feladatra létrehozott bizottságban folyt. A benyújtott törvényjavaslatokat azután a Nemzetgyűlés vitatta meg, és döntött azok sorsáról. A bizottságok működésére, tagjainak számára és megválasztására nem alakult ki formálisan rögzített eljárás, amiképpen a nemzetgyűlés egésze is végig nélkülözött minden politikai szervezetet, házszabályt, részletes napirendet, elismert vezetési technikákat. Mindvégig óriási tagolatlan tömeg maradt, amelyben nagy egyéniségek, a fokozatosan megszerveződő, de csak a képviselők elenyésző töredékét tömörítő politikai klubok gyakoroltak vezető, irányító szerepet. Politikai pártok ekkor még ismeretlenek voltak, és a nyomásgyakorlás klubokon keresztül gyakorolt formái a kortársak többsége számára akkor még amorálisnak tűntek. A kötet a Nemzetgyűlés politikai irányvonalának megértése érdekében sorra vizsgálja az egyes rendeket vélhetően tagoló társadalmi és politikai kapcsolatok összefüggéseit. Megállapítja, hogy rokonság, előforradalmi politikai szerveződésekben való részvétel, szabadkőművesség, helyi politikai tapasztalatok ugyan meghatározhatták a képviselők egyes kérdésekben elfoglalt álláspontját, azonban a helyzet és a feladat újdonsága miatt a régebbi kapcsolatok és kohéziós erők elvesztették jelentőségüket (3. fejezet). Az egyházi rend szinte teljesen eltűnik a politika színteréről, s a nemességet is csak egy maroknyi, de igen aktív, liberális felfogású csoport képviseli (4. fejezet). Ez az aktív nemesi csoport, továbbá a harmadik rend szintén csekély számú hangadó politikusa viszi a reformokban a kezdeményező szerepet. Ők azok, akik a bizottságokban, gyakran egyszerre többen is, dolgoznak. A kötet részletes statisztikáiból és adataiból kiderül, hogy a képviselőknek kevesebb mint 40%-a foglalta el az összes bizottsági helyet. A beválasztottak 23,6%-a csak egy bizottságban dolgozott; 14%-uk viszont, a fentebb említett hiperaktív és politikailag tudatos kisebbség, a bizottsági helyek 63%-át tudhatta magáénak. E 14%-ból kerülnek ki általában a vezető szónokok, ülés elnökök és titkárok is. A Nemzetgyűlés 34 bizottságából a legkisebb, a „lettre de cachet"-ekkel foglalkozó, mindössze négy; a legnagyobb, a pénzügyi bizottság hetvenhét tagból állt (5. fejezet). A régi rendszer eltörlése után a Nemzetgyűlésnek a semmiből kellett új politikai struktúrákat, új közigazgatást, új társadalmi rendet teremtenie. Állandó külső nyomás alatt, nehéz körülmények között, tapasztalatok, megfelelő eszközök híján a képviselők óriási munkát végeztek. Habár kudarcaik nagysága elhomályosítja teljesítményüket, amelyek később egyébként is természetesnek és magától értetődőnek tűntek, mégis feladatélik egy igen jelentős részét sikeresen oldották meg, és amit alkottak, tartósnak bizonyult. Sikereik között könyvelhették el többek között Franciaország máig érvényes közigazgatási beosztását, egy működő adórendszer alapjainak megteremtését, a mezőgazdasági kódexeket, a kereskedelem újjászervezését, nemzeti szabadalmi jog megalkotását, a vallásos tolerancia bevezetését és az emberi jogok kiterjesztését. Számos olyan reformot indítottak el, amelyet a Forradalom későbbi szakaszai bontakoztattak ki. A Nemzetgyűlés által kibocsátott törvények egy jelentős részét nagyobb gondok nélkül sikerült végrehajtani, és ebben nagy szerepe volt annak, hogy a megreformált intézmények valóban élvezték a népesség támogatását és bizalmát. Számos alapvető alkotmányos kérdésben a képviselők között is konszenzus volt. A rendi társadalom eltörlése, a feudális privilégiumok megszüntetése, az egykamarás törvényhozás, a királyi vétó elutasítása képezte ezen konszenzus í irkköveit. Számos, a modern társadalom megteremtéséhez szükséges, a mindennapokat érintő kérdésben is széles egyetértés alakult ki a Nemzetgyűlésen belül.