Századok – 1998

Kisebb cikkek - Németh G. Béla: Egyedi és csoportmagatartások a kommunista hatalomátvétel előtt. (A Válasz 1946–48 között) III/717

718 KISEBB CIKKEK Veres Péteré volt. Az első európaiasan történeti távlatúnak szánt igénnyel, a második inkább a közvetlen hazai politikai aktualitás jegyében szólt. Az egyik terjedelmesen fejtegető modorban, a másik sokkal rövidebben, inkább kijelentő, megállapító hangnemben. 3. Bibó első tanulmányában, A békeszerződés és magyar demokrácia címűben (1946. okt., 43-59. 1.) azt fejtegeti, hogy a németek oldalán álltak közül egészében „Horthy Miklós és kormányrendszerének köszönhetjük" azt, hogy Párizsban a legrosszabb a mi pozíciónk. Ez számára döntő. A hazai közvéleményt ugyanis, szerinte, nem szabad a pártoknak e gyenge pozícióért egymást okolniok, vádolniok, s folhasználniok a vádakat egymás ellen. Másrészt méltósággal kell viselkednünk a győztesek előtt, mint nacionalizmus nélküli demokratáknak. S elsősorban a kisebbségben maradottak érdekében kell szólnunk. Ugyanakkor a szomszédokkal jó viszonyt kell kialakítanunk. Megbánni valónk, szerinte, egyedül csak a Jugoszlávok" irányában van. Mindez reális, ésszerű tanács. Később megmutatkozó naiv illuzionizmusa, konkrét társadalomismeretének hiánya, történeti dogmatizmusa itt még alig tapasztalható. Annyiban mindössze, amennyiben úgy véli, hogy az illetékes békecsinálók úgyis ismerik térségünk helyzetét, nem kell tehát felvilágosítással ingerelni őket; lelkiismeretük „ügyeinktől függetlenül is rossz". (1946. 56-57. 1.) Második, az előbbinél nem kevésbé bőbeszédű fejtegetésében még mindig sok a reális elem, a józan tanács, de már a naiv illúzió s a feltűnő ismerethiány is jócskán megszaporodik. (Az önkormányzati választások, uo. 107-128. Bibó e tanulmányának részletes elemzését adtam a Kortárs 1995-ös évfolyamában. Ezért itt csak a folyóirat együttese szemszögéből tárgyalom.) Ez két alapkérdés köré épül. Az egyes pártok szavazói hovatartozásának motivációja az egyik. A másik az, hogy ennek a motivációnak függvényében okos-e ekkor önkormányzati választásokat tartani vagy sem. Úgy véli, a Kisgazdapártnak több mint 56 százalékos szavazónépessége nagyobb, mint felerészt nem is a konzervatív táborhoz, hanem egyenest a reakcióshoz tartozik. Itt ugyan még számbaveszi, hogy a kommunista szavazatok jelentős része viszont a korábbi nyilas voksolók köréből került ki. Igaz — s ez részben helytálló is —, hogy a bányavidékek nyilas szavazói egy részét szociális indulat vezette a társadalmi demagógiával élő nyilasokhoz. Azt a kérdést, persze, föltehetné, hogy ez az indulat immár demokrata meggyőződéssé lett-e, és a demokrata egyenlő-e a kommunistával. Nem teszi. Viszont józanul óvja, inti a kommunistákat az egyházak, s így a hívők zaklatásától, pocskondiázásától, meg az ún. „népítéletek" eltűrésétől, sőt, igazolásától való tartózkodásra. A regionális szempontoktól — mint majd később is —, itt is teljesen eltekint. Ha tenné, látná, hogy az ország legkulturáltabb vidékének többsége, kivált éppen földművelő többsége a Kisgazdapártban van. Aztán egészen sajátos spekulációkkal eljut oda, hogy ha a kisgazdák „reakciós szavazatait" levonjuk (30 százalékot!), akkor ez lesz a négy párt közt a viszony: „40: 10: 25: 25:". Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a kommunisták nem támadják a kisgazdákat, hanem segítik őket a „megtisztuláshoz", a „paraszti", „a baloldali" elemek dominanciájához. Nos: segítették. Tisztességtelen lenne, persze, ha Bibót a hírhedt „szalámitaktika" atyjának, indítványozójának tekintenénk. Am mi lett e „megtisztulásból"? A kisgazdák — egy-két kivételtől