Századok – 1998
Tanulmányok - Csernus Sándor: Zsigmond és a Hunyadiak a francia történetírásban I/47
60 CSERNUS SÁNDOR el gőgösen maguktól a bölcs érveket" — mondja Pintoin, és ebben az attitűdben a fő felelősséget ismét a connétable-ra és a maréchal-ra hárítja.34 A sikeres előcsatározásokról is beszél, de ismét utal a franciák istentelen viselkedésére, aminek hatására ,ßajazidot borzadály töltötte el a keresztényekkel szemben", majd hozzáteszi, hogy ,ßajazid, bölcs és mértéktartó fejedelem volt, aki saját hite szerint félte az Urat" és állítólag azt mondotta, hogy „minél tovább késik a bosszú pillanata, annál nagyobb és édesebb lesz a bosszú maga". Ezután néhány, a táborban uralkodó hangulatra vonatkozó megjegyzést követően, a krónikás elborzadva szól arról, hogy Bajazid közeledtével a franciák „lemészárolták foglyaikat" s úgy látja, hogy „ezért fizetniük kell". Michel Pintoin leírása a továbbiakban arra épül, hogy Zsigmondtól rendre megszívlelendő és bölcs tanácsok érkeznek, a franciák pedig ezeket mindig „halogatónak" és gyávának minősítve visszautasítják s ezért „a királynak az volt az előérzete, hogy a gálád és igazságtalan csillagzat alatt megkezdett küzdelem csakis rossz véget érhet". Idézi Jean de Vienne állítólagos szavait is, aki arról beszél, hogy most már a franciák egyedül maradtak, mert a korábbi viták miatt a „magyarokra többé már nem számíthatnak"I35 A továbbiakban azonban, a csata eseményeinek leírásakor, Pintoin mestert is magával ragadja a lendület, s a hitetlenekkel szembeni harc hőseinek vitézsége: ez különösen a csata első, sikerrel megvívott felvonására vonatkozik, melyet annak a pillanatnak az ábrázolása követ, amikor a franciák a Bajazid főseregével találták magukat szemben: ekkor a franciák, „akik addig oroszlánként haladtak előre, félénkebbek lettek a gyáva nyúlnál" s parancsnokaik már arra sem bírták rávenni őket, hogy „kardot rántsanak és hadrendbe álljanak, s közülük többen menekülni kezdtek, s hasonlóan cselekedtek a magyarok is (amint azt előre megjósolták), s magára hagyták királyukat". A lendületes, hol neheztelő, hol pedig a kivételes hősiesség előtt tisztelgő (Jean de Vienne), a csatavesztést elbeszélő leírást a törökök véres bosszúállásának bemutatása zárja le: ebben a zárójelenetben keveredik a megaláztatás és a kegyetlen, vérszomjas leszámolás, amikor értesülünk a háromezer keresztény fogoly lemészárlásáról, s az életben maradottak megszégyenítéséről. A fejezetet a csatatéren bekövetkezett csodás események felidézése zárja le: a vadállatok nem nyúlnak a keresztények holttestéhez; de erre a jelenségre Pintoin mester kétféle magyarázatot is ad.36 Talán ez a rövid összefoglalás is érzékelteti, hogy a Saint-Denisi szerzetes a nikápolyi ütközetről igen árnyalt képet ad, melynek további elemzése gazdagíthatja a csata lefolyásáról és utóéletéről és a vereség megítéléséről a hazai szakirodalomban kialakított képet is. Annyit mindenesetre meg kell jegyeznünk, hogy Zsigmond mindvégig igen pozitív színben tűnik fel leírásában, a franciákról azonban — akiknek megadja ugyan a hősöknek kijáró tiszteletet — gyakran lesújtó véleményt mond: vesztüket eszerint saját maguk okozták, s Michel Pintoin „elfajzott nemességet" emlegető szavaiból azt is érezhetjük, hogy akik felett pálcát tör, azok nemcsak ebben az üt-34 Uo., 502-505., Jean de Vienne-re és Enguerrand de Coucy-ra lásd Favier, Dictionnaire..., 314, 963. 33 Pintoin, 492-501., A csata közvetlen előzményeire és a keresztesek kegyetlenkedéseire, Thuróczy, 313., Atiya, 88-89. 36 Pintoin, 510-517. A szent küzdelemben résztvevő harcosok teste nem bomlik föl, s testüket a vadállatok is tiszteletben tartják (mondják a keresztények); oly nagyok voltak a bűneik és oly tisztátalanok, hogy a mező vadjai sem nyúlnak hozzájuk (mondják a törökök)..., Uo., p. 520-21.
