Századok – 1998
Tanulmányok - Csernus Sándor: Zsigmond és a Hunyadiak a francia történetírásban I/47
58 CSERNUS SÁNDOR Már a vereséget követően sok vitát váltott ki a csata lefolyása, próbálták pontosan meghatározni a vereség okait és természetesen keresték a csatavesztés „felelőseit" is. Abban egyetértés van az elemzők között, hogy a csata a lovagi szellem és a lovagi harcmodor csődjét tükrözi, mint ahogy a konkrét eseményeket leíró források is úgy látják, hogy az összecsapást végérvényesen az „oldallesből támadó szerb nehézlovasság rohama" döntötte el, valamint hogy a politikailag bizonytalankodó területet képviselő havasalföldi segédcsapatok a csata befejezése előtt eltűntek a harctérről. (Abban, hogy a szerbek a törökök oldalán avatkoztak be, nyilván annak is szerepe volt, hogy korábban a keresztesek hadereje „Rácországon kegyetlen dühvel, nagy fosztogatással és borzalmas hadizajjal vonul keresztül"). Abban is egyetértés van, hogy a legnagyobb veszteséget az első, minden ellenállást elsöpörni hivatott francia lovagsereg, a johannita lovagok, illetve a csata második fázisában beavatkozó és központi szerepet játszó magyar csapatok szenvedték el. Jól nyomon követhető, hogy a korabeli hadvezetés valamennyi „típushibája" előfordult Nikápolynál; láthatjuk a forrásokból is, hogy nem sikerült egységes vezetést teremteni, nem volt működőképes hadrend, s hogy a keresztesek között a legfontosabb nem a kooperáció, hanem az első támadás dicsőségének megszerzése volt.27 Forrásaink, a török sereg felkészültségén és félelmetes haderején túlmenően, a vereség magyarázatára három közvetlen okot találtak: az első a francia kontingens fegyelmezetlensége, a sereg többi egységével szembeni megvetése és — a lovagi eszményekkel és szokásokkal egyébiránt tökéletes összhangban álló — határtalan dicsőségszomja és vakmerősége. Nyilvánvalóan fokozhatták a franciák önbizalmát (és elbizakodottságát) azok a sikerek, amelyeket a korábbi kisebb csetepaték alkalmával Enguerrand de Coucy vezetésével az ellenség fölött arattak. Ahogy Thúróczy írta, a ,gallok, vagyis a frankok" akiket feltüzelt az ellenség jövetelének a híre, maguknak követelték az ütközet első csapásainak dicsőségét, amelyek a leghevesebbek és a legkegyetlenebbek szoktak lenni, és a sereg még hadrendbe sem állt, amikor „a frankokat féktelen harcvágy fogta el" ami garantálta, hogy ha volt is valami koncepcionális elképzelés a csata lefolyására, az többé már nem volt megvalósítható.2 8 A második okként a korabeli források (Thúróczy, s más vonatkozásban Pintoin) azt jelölik meg, hogy a Zsigmonddal érkezett csapatok, amelyeknek már volt ugyan gyakorlatuk a törökellenes harcokban, de nem ismerték a velük együtt küzdő francia lovagok harcmodorát, s ezért következhetett be, hogy amikor a francia lovagok előretörtek és rárontottak az ellenségre, és „szokásuk szerint lóról leszállva, gyalogosan kezdtek el harcolni", akaratlanul is nagy pánikot okoztak saját seregükben, hiszen amikor társaik látták, hogy a „frankok felkantározott lovai rendetlen vágtatásban" rohannak visszafelé a táborba, arra gondoltak, hogy gazdáikat már levágta a török, s ezzel „felbomlott a rend és nagy tolongások közepette" otthagyták a tábort.29 165 (Kanizsaiak), 166 (Stibornak), 167 (Cilleinek), 168 (Marótinak), 170 (Garaiaknak), 172 (Rozgonyiaknak). sz. oklevél-narrációkat. 27 Pintoin, 488-491., Thúróczy, 313., Bonfini, 522., Rázsó, 419-420., Atiya, 82-85., Setton, 348-349. Froissart, XV, 315-323. 28 Rázsó, 420-421., Atiya, 86-87., Pintoin, 506-509., Thúróczy, 314., Bonfini, 523. 29 Pintoin, 510-511., Thúróczy, 314., Bonfini, 523.
