Századok – 1998

Tanulmányok - Csernus Sándor: Zsigmond és a Hunyadiak a francia történetírásban I/47

ZSIGMOND ÉS A HUNYADIAK A FRANCIA TÖRTÉNETÍRÁSBAN 57 A legérdekesebb anyagot kétségtelenül ezúttal is Michel Pintoin krónikája tartalmazza. Pintoin figyelme, mint említettük, már meglehetősen korán a török veszély növekedése felé fordult, és a török előrenyomulásra vonatkozó információkat korábban is rendszeresen közölte. Elsődleges forrása Örményország királyának az elbeszélése volt, majd ír olyan francia segédcsapatokról is, amelyek a „magyar király" segítségére siettek, és egy rövid beszámolót közöl (az 1395-ös évnél) egy olyan csatáról, melynek legfontosabb elemei erősen hasonlítanak az első rigómezei ütközetre (Bellaguet így is beszél róla), amelyben viszont Zsigmond harcol vitézül, s annak ellenére, hogy hívei megpróbálják őt visszatartani azzal, hogy „hőn szeretett hitvese, a királyné haldoklik", szavukra nem hallgat, hanem „beleveti magát a küzdelembe"24 Talán nem teljesen ok nélkül tételezhetjük fel, hogy Pintoin krónikájában ezúttal azoknak az információknak a foszlányai találhatók meg, amelyek Mária királynő tragikus balesetére és halálára (1395. május 17.), a török ellen ekkor már Rigómező (1389. június 15.) óta is szinte szünet nélkül folyó harcokra, illetve Zsigmond 1395 július- augusztusában lezajlott havasalföldi hadjáratára vonatkozhattak (Kis-Nikápoly elfoglalása), és igen valószínű, hogy a részletesebb tájékoztatásban a Kanizsai Miklós tárnokmester vezette magyar követségnek is szerepe lehetett, mely 1395 nyarán járt Franciaországban a nikápolyi keresztes hadjárat előkészítése érdekében.2

5 A magyar és nemzetközi szakirodalom, alapos hazai és külföldi forrásanyag birtokában, a nikápolyi keresztes hadjárat problémakörét a részletekbe menően feldolgozta. Ezek a feldolgozások kitérnek a hadjárat diplomáciai és katonai előkészítésére, a seregek létszámára, összeállítására vonatkozó becslésekre, a hadjárat konkrét lebonyolítására, a csata megvívásának és elvesztésének körülményeire, a csatát követő mészárlásra és a fogságba esett előkelők kiváltására, sőt a váltságdíjjal kapcsolatos későbbi pénzügyi tranzakciók lebonyolítására is.2

6 emellett Kervyn de Lettenhove közli azt a Froissart szövegén alapuló beszámolót, melyet az egyik résztvevő (Gui de Blois) embere (serviteur) írt, uo., XV köt. pp. 439-508, és XVI. köt. pp. 414-443. A magyar válogatásba csak a váltságdíjjal kapcsolatos egyik részlet került bele, Froissart Krónikája, IV könyv, pp. 314-316. Legfrissebb, „évfordulós" áttekintés céljából Dijon-ban (1996. október 18.) rendeztek konferenciát: Colloque International Nicopolis, 1396-1996, (megj. előtt). 24

Pintoin, XIV PP- 112-115, XVI, 386-391, XXVII, 424-431, 482-523. 25

„Aímí a követek mondják..." hivatkozik forrására a történetíró Pintoin, XXVII, p. 548-549. Lásd továbbá: Magyarország történeti kronológiája (főszerk. Benda K.), Bp. 1982, 395, Engel P: Az utazó király: Zsigmond itineráriuma, in. MZSKK, 70-73, Mályusz, Zsigmond király.., 103-105, Rázsó, A Zsigmond-kori..., 403-441. Különösen érdekes a követek lelkesültsége és hitvese betegsége idején is a kereszténység védelmében halált megvető bátorsággal serénykedő Zsigmond bemutatása, ha valóban helytálló, hogy Zsigmond, Mária balesete, illetve halála alkalmával (ha csak nem a krónikás komponálta össze, „csúsztatta egymásra" a haldokló királynő és az 1396-ban a török ellen valóban harcoló király képét) nem is a török ellen harcolt, hanem Budán tartózkodott, vö. Mályusz, Zsigmond király., 46. A „propagandisztikusan" pozitív kép tehát adott, kérdés legfeljebb csupán az, hogy kitől származik: a követek igazat mondtak, esetleg tudatosan ferdítettek, vagy a krónikás Zsigmonddal szembeni pozitív elvárásai voltak-e mögötte. 26

Rázsó, 403-407, 411-413, Atiya, 82-98, Setton, I., 327-369. Mályusz, Zsigmond király..., 106-107, Wertner M.: A nikápolyi hadjárat, Hadtört. Közi, 1925 / I, 31-35. A nikápolyi ütközetre vonatkozó adatok megtalálhatók a magyar forrásanyagban is; közülük a legismertebbeknél, mint Turóczy J.: A magyarok krónikája, (ford. Horváth J ), Bp, 1980, 311-314, és Bonfini, A.: A magyar történelem tizedei, (ford.: Kulcsár E), Bp., 1995, 521-523, vagy az oklevélnarrációk anyagában, melyek rendre hivatkoznak a megadományozott Nikápolynál (is) szerzett érdemeire, tájékoztatásul lásd: Kristó Gy.: Középkori históriák oklevelekben (1002-1410), Szeg. KTKvtár, I., Szeged, 1992, a