Századok – 1998
Közlemények - Palasik Mária: A szólásszabadság deklarálása és korlátainak kezdetei Magyarországon (1946–1949) III/585
A SZÓLÁSSZABADSÁG MAGYARORSZÁGON 194&-1949 KÖZÖTT 587 hivatalból kellett fellebbeznie. Az 1947:XXXIV. tc. 19. §-a megadta az öt évnél rövidebb időre elítéltek fellebbezési jogát is. Parlamenti vita A fent említett alaptörvények nemzetgyűlési tárgyalása során abban a kérdésben is állást foglaltak a képviselők, hogy korlátozhatnak-e bárkit is demokratikus szabadságjogainak gyakorlásában. Kéthly Anna már az 1946:1.tc. tárgyalásakor felvetette, hogy a törvény csak azok számára biztosíthatja a szabadságjogokat, akik nem a köztársaság megdöntésére szándékoznak felhasználni.9 Révai József is azt erősítette meg, hogy a magyar köztársaság nem kíván jogot adni a demokrácia ellenségeinek. Pártja véleménye szerint a törvényjavaslat bevezetése úgy értelmezhető, „hogy az emberi jogok megvalósításánál példát kell venni Lincoln Ábrahámról, aki a rabszolgatartók ellen kardot rántott, és elnyomta őket. És példát kell venni Petőfi Sándorról, aki szintén nem utolsó sorban híve volt az emberijogoknak, de hóhért követelt az emberi jogok, a demokrácia ellenségei ellen, a Latourok és Lambergek nyakára kötelet kívánt és nem kívánta őket részesíteni az emberi jogokban."1 0 Hozzá csatlakozva Sulyok Dezső is azt erősítette, hogy ő sem hajlandó védelemben részesíteni a demokrácia ellenségeit.1 1 Az 1946:VII., „A demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről" szóló törvény tárgyalásánál is többen foglalkoztak ezzel a kérdéssel. A koalíciós páltok képviselői a demokratikus szabadságjogok határának a szűkítését a weimari köztársaság tragédiájának példájával indokolták.1 2 Szerintük az tette lehetővé a fasizmus hatalomrajutását Németországban, hogy a weimari alkotmány az ellenségeinek is biztosította a szabadságjogokat. Az 1946:VII. tc. lehetőséget biztosított arra, hogy minden köztársaságellenesnek ítélt tevékenységgel, esetleges összeesküvéssel teljesen törvényes keretek között le tudjanak számolni. De a visszaélésre is a törvény adta a lehetőséget, mivel nem definiálta sem az államrend, sem az alapintézmény kifejezést. Egyedüli példaként a miniszteri indoklás a család intézményét hozta fel, minden más értelmezést a bírói gyakorlatra bízott azzal az indokkal, hogy „a kimerítő felsorolás lehetetlen". Ez annak ellenére így maradt, hogy a törvényelőkészítésben jelentős szerepet játszó alkotmány- és közjogi bizottság 1946. február 20-i tárgyalásán heves vita zajlott erről. Zsedényi Béla párton kívüli jogászprofesszor bírálta legalaposabban a törvényjavaslatnak azt a megfogalmazását, mely a bírói joggyakorlatra bízta annak eldöntését, mely cselekmény meríti ki a „demokratikus állami rendszer alapintézményei" elleni tett fogalmát. Zsedényi érvelése a következőképpen hangzott: „az a körülmény, hogy a most kibontakozó demokratikus államrendszer összes intézményeit védelemben akarom 9 A Nemzetgyűlés Naplója, 1-30. ülés, 280. h. 10 Uo. 342. h. 11 Uo. 343. h. 12 Uo. Orbán László, Bognár József és Horváth Márton foglalkoztak ezzel beszédeikben. Uo. 703-718. h.
