Századok – 1998
Közlemények - Palasik Mária: A szólásszabadság deklarálása és korlátainak kezdetei Magyarországon (1946–1949) III/585
586 PALASIK MÁRIA Majd ezután következnek azok a paragrafusok, amelyek behatárolják a szólásszabadságot: büntetik a „demokratikus államrend és annak alapintézményei' ' elleni lázítás és izgatás különböző nemeit, egyes személyek vagy csoportok ellen azok demokratikus meggyőződése miatti izgatást, továbbá a nemzeti és fajgyűlöletre való izgatást, a háborús és népellenes bűncselekmények elkövetőinek magasztalását, a suttogó propagandát, a valótlan híresztelések terjesztőit. Meglehetősen magasak a törvény büntetési tételei: a valótlan hírek terjesztéséért kettőtől tíz évig teijedő börtönbüntetést helyezett kilátásba. Az 1947. évi XXXIV. törvény 26. §-a a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről szóló törvényt kiterjesztette arra is, „aki két vagy több személy jelenlétében olyan valótlan tényt állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a közrendet vagy a köznyugalmat zavarja, illetőleg az ország külpolitikai érdekeit veszélyeztesse avagy a gazdasági helyzetet károsan érintse".4 Az 1946:VII. tc. a felsorolt bűncselekmények elbírálását egy külön szervre, az ún. népbírósági ötös-, vagy másképpen különtanácsokra bízta.5 Ezek szintén koalíciós alapon álltak fel: az MKP, az SZDP, az NPP valamint az FKgP delegálta laikus népbírókból és egy teljes jogú szakbíróból. A különtanácsok összetételére és működésére nem vonatkozott az 1945: VII., a háborús és népellenes tetteket elkövetőkkel szemben ítélkező hattagú népbíróságokról szóló törvény. A vádat a szintén koalíciós alapon szervezett népügyészségek képviselték, azonban minimális önállóság jutott nekik a törvényesség feletti felügyeletben. Ezt tanúsítja az a levél is, melyet dr. Domokos József kommunista párti legfőbb államügyész Farkas Mihálynak írt még 1946-ban: „...a demokrácia védelméről szóló törvénnyel kapcsolatosan körrendelet ment az összes népfőügyészséghez, hogy minden ilyen ügyben a vádirattervezetet a minisztériumnak felülvizsgálat céljából küldjék fel. A népügyészség tehát még a legjelentéktelenebb ilyen ügyben sem nyújthat be vádiratot a bírósághoz, mielőtt azt a minisztérium népbírósági ügyosztálya át nem nézte."6 A gyakorlatban valóban minden vádiratot a minisztériumban hagytak jóvá, illetve azt is, ha a helyi népügyész a lefolytatott eljárás után megszüntető határozatot hozott. De arra is akad példa bőven, hogy az Igazságügyminisztérium X., űn. népbírósági ügyosztályától utasították a népügyészt a vádirat beterjesztésére.7 Bonyolította a helyzetet, hogy az ügyészségek sem önálló nyomozói apparátussal nem rendelkeztek, sem olyan hatáskörrel, mely alapján betekintést nyerhettek volna az államvédelmi szervek munkájába. Megjegyzendő, hogy a népbíróságok ítéletei ellen 1945-47 között csak abban az esetben lehetett fellebbezni a Népbíróságok Országos Tanácsához (NOT), ha az ítélet súlyossága meghaladta az 5 évi szabadságvesztést és a 20 000 pengős pénzbüntetést.8 A vádat képviselő népügyésznek azonban minden öt éven aluli ítélet esetén 4 Magyar Törvénytár, 1947. évi törvényczikkek. 1947: XXXIV tc. 267. o. 5 Magyar Törvénytár, 1946:VII. tc. 27. o. 6 PIL 274. f. 11/64. 1946. június 26. A levél a kunmadarasi ügyben született azt kifogásolva, hogy Pfeiffer Zoltán igazságügyi államtitkár a vádiratot nem, illetve csak felszólításra küldte át a népbírósági ügyosztálynak. 7 Magyar Országos Levéltár Jelenkori Gyűjteménye (továbbiakban MOL JGY), XIX-E-1-1 82. doboz. 8 Magyar Törvénytár, 1945. évi törvényczikkek. 1945:VII. tc. 103. o.
