Századok – 1998

Történeti irodalom - Der „Zweibund” 1879. Das deutsch-österreichisch-ungarische Bündnis und die europäische Diplomatie (Ism.: Németh István) II/509

510 TÖRTÉNETI IRODALOM kidolgozására, a passaui Rainer Lahme: A kettősszövetség fejlődése Caprivitól Bethman Hollwegig, valamint a göttingeni Michael Behnen Német és osztrák informális imperializmus a Balkánon című tanulmánya. A Katonai érdekek és kényszerek a német-osztrák szövetségben című harmadik részben a bécsi Manfried Rauchensteiner: А к. u. k. hadsereg a kettősszövetségben és a freiburgi Wilhelm Deist: A kettősszövetség katonai aspektusai című tanulmányai olvashatók. A Gazdasági együttműködés és gazdasági rivalizálás című negyedik részben a düsseldorfi Boris Barth a német bankok és Ausztria-Magyarország gazdasági és politikai partnerségét, Jürgen Angelow Potsdamból pedig a gazdaság, a kereskedelem, a Közép-Európa koncepció és a kettősszövetség viszonyát elemzi a 20. század elején. Az ötödik tematikai rész A kettösszövetség mint a német „kultúrnemzet" egységének pótléka címmel a düsseldorfi Birgitt Morgenbrod Bécs-Berlin és a „német kultúrnemzet", a bécsi Lothar Höbelt: A német pártok, a birodalom és a kettősszövetség, valamint a prágai Jiri Koralka: A csehek és a kettősszövetség című tanulmányait tartalmazzák. A „Nibelungi hűség" - A német-osztrák viszony és a két császárság bukása című hatodik részt Wolfgang J. Mommsen: A Német Birodalom és Ausztria-Magyarország az első világháborúban: Ausztria-Magyarországnak a német politika vazallusává történő leszorítása című tanulmánya alkotja. A kötet zárófejezete pedig a vitában elhangzott hozzászólásokat adja közre. Az 1879. évi szerződés — mutat rá előszavában Helmut Rumpler klagenfurti történész, a kötet egyik szerkesztője — az európai rendszert nem zavarni, hanem biztosítani igyekezett. Bismarck Ausztriát választotta, hogy a berlini kongresszus után kiábrándult Oroszországot visszakényszerítse a megegyezéses politikához. Andrássynak le kellett mondania offenzív céljairól, hogy elnyerje a német kancellár támogatását. A Németország 1890 utáni „új irányvonala" nyomán létrejött orosz-francia szövetség pedig még nem jelentett feltétlenül elfordulást a többpólusú és mozgékony egyensúlyi rendszertől és a megmerevedett kétpólusú tábor kialakulását, hiszen a katonák még nem törtek át az esetleges preventív háború szükségességének eszméjével. Mindazonáltal nyitva marad a kérdés, vajon már Bismarck politikája is csak rövidtávú kiegészítésként működött és szövetségi rendszere már 1890-ben is jövőperspektíva nélküli volt? Hiszen a kettősszövetség mindkét szerződő félnek viszonylag gyorsan egzisztenciális jelentőségű lett. Ausztria-Magyarországnak a keleti kérdés a túlélést jelentette. Andrássy számára az osztrák-magyar Délkelet-Európa-politika aktivizálódása még egy nagyhatalom erőfitogtatása volt. Kálnokynak a Bulgária körüli válságokban még volt mozgástere, valójában azonban szövetségesére szorult. A Balkán-politika azonban Ausztria-Magyarország számára védekezési politikába csapott át, amikor a századfordulótól összekapcsolódott a nemzeti kérdéssel. A Német Birodalom ebben a helyzetben növekvő mértékben ismerte fel, hogy a Balkánon saját érdekében nem fogadhatja el Ausztria-Magyarország jelentős meggyengülését. Ausztria-Magyarország léte, mint nagyhatalom, Németország biztonságának és jövőjének kérdése lett. Ezért 1914-ben ugyan a háborús döntés Bécsben született, de Berlin ehhez nemcsak kezet nyújtott, hanem ösztönözte is a lépést. Rainer F. Schmidt „Andrássy Gyula gróf és a kettősszövetség" című nagyívű tanulmányában először Andrássy külpolitikájának céljait és mozgáspályáját, majd a három császár megállapodását és a Bismarckra irányuló kalkulált nyomás politikáját, majd a Balkán-válságot és a kettősszövetség kapcsolatát elemzi levéltári források alapján. Konrád Canis: „A kettősszövetség a bismarcki külpolitikában" című tanulmányában kifejti, hogy a berlini kongresszussal elégedetlen Oroszország gyengítésében és elszigetelésében Bismarck globális, a német hegemóniát hosszútávon biztosító megoldást keresett. Az Ausztriával kötendő „szerves szövetség" eszméjét 1877 elején vetette fel, de a helyzetet akkor még nem tartotta arra érettnek. A blokkalkotás másik ösztönzése belpolitikai megfontolásokból eredt. 1871 után a német történelem sok német számára továbbra is Ausztriával együtt folytatódott, különösen kulturális területen. A német és osztrák szociáldemokrácia még évtizedekkel később is egységes pártnak tekintette magát. A német közvélemény széles körei a Habsburg-Monarchián belüli szláv támadásokat a német privilégiumok ellen saját nemzeti ügynek tekintették és ellenállást sürgettek. A kilencvenes évek végén a Badeni-válság sokkal nagyobb visszhangot váltott ki a német sajtóban, mint saját kül- és belpolitikai témáik. Az együttműködés fontos tényezői voltak azonkívül a két birodalom egymással szorosan együttműködő gazdasága, amelyben a német bankok és ipari vállalkozások domináltak. A hetvenes évek végén a bismarcki politikában konzervatív belpolitikai fordulat történt: a hatalompolitikailag túlságosan követelőző nemzeti liberálisok helyett mindinkább a Centrum párt-