Századok – 1998

Történeti irodalom - Der „Zweibund” 1879. Das deutsch-österreichisch-ungarische Bündnis und die europäische Diplomatie (Ism.: Németh István) II/509

511 TÖRTÉNETI IRODALOM ban keresett parlamenti támaszt, s bázisát a hagyományosan osztrákbarát déli országrészben kezdte kiépíteni. A Centrum párt vezetője a Reichstagban Ausztria vonatkozásában mind gyakrabban emlegette a közös germán érdekeket. Feltételezhetően kül- és belpolitikai céljainak taktikai aspektusai is szerepet játszottak döntésében. Korábbi ellenfelei a parlament hatalmának bővítésére törekedtek, Bismarck pedig velük szemben a „régi" struktúrákat — közöttük a Szövetségi Tanácsot — igyekezett erősíteni, s a „föderatív elemek erősítését" hangsúlyozta. A szerződés 1879. október 7-én lépett életbe. Az orosz támadás esetére kilátásba helyezett segítségnyújtási kötelezettség kiegészült azzal a titkos megállapodással, hogy ugyanez életbe lép más hatalom Oroszországgal közös támadása esetén is. A kettősszövetség nem oldódott fel a későbbi szerződésekben, hanem velük párhuzamosan fennmaradt. A zavarodottságból született kettősszövetség később további események ösztönzője lett az oroszellenes jelleg enyhítésére. Diószegi István „Andrássy Gyula gróf, a kettősszövetség megalkotója" című referátumában kifejti, hogy az 1848-49-es szabadságharc honvédőrnagyának igazi szerelme a politika maradt. Fájlalta a nemzet katasztrófáját, Magyarország abszolutista bekebelezését, egyúttal azonban megkísérelte az osztrákok szemszögéből is szemlélni a szabadságharc tapasztalatait. Magyarország ügyét magasabb európai nézőpontból kezelte és már a reformkorban jelentkező tanulságból azt a tapasztalatot szűrte le, hogy az expanzív nagyhatalmaktól körbevett Magyarország a Monarchiára van utalva. Arról is meg volt győződve, hogy a Habsburg-Monarchia nagyhatalmi státuszát csak a Magyarországgal való kiegyezéssel, azon magyar kívánságok teljesítésével őrizheti meg, amelyek megegyeznek a birodalom létérdekeivel. 1867-ben lett Magyarország miniszterelnöke, s azonnal hozzálátott az ország — nyugati államokhoz viszonyított — lemaradásának csökkentéséhez. Vezetésével megteremtették a modern polgári állam alapjait. 1871-ben a közös külügyminisztérium vezetésével bízták meg, de a minisztérium bürokratikus stílusa idegen maradt számára. Legszívesebben tiszadobi birtokáról küldte lakonikus rövidségű utasításait. Az osztrák külpolitika hagyományaival sem tudott mit kezdeni. Egész programja az európai liberalizmushoz kötődött. A Monarchiát a cári expanzió ellensúlyának tekintette, amelynek fennállása addig jogos, míg e funkcióját teljesíti. Oroszország elleni európai összefogást tervezett, amelyben részt venne a liberális Anglia és Bismarck Németországa is. A hagyományosan osztrák érdekszférába tartozó Balkánon a hódítás helyett aktuális nemzeti átalakulást támogatott. Az Oroszország elleni koalícióba a gyámság alá helyezett kisebb nemzeteket is be kívánta vonni. Nagy külpolitikai ambícióinak egyúttal belpolitikai célokat is szánt, nevezetesen, hogy a külpolitikai célok azonossága helyreállítja a többnemzetiségű állam hiányzó egységét. A hetvenes évek Európájában azonban liberális külpolitikai programja időszerűtlennek bizonyult. A cári Oroszország ellen senki sem kívánt szövetkezni. A külpolitikában csak a kisebbik rosszat választhatta. Németországgal és Olaszországgal megkötötte a három császár egyezményét, amely garantálta a status quot, az oroszokkal megállapodott balkáni érdekszféráik elhatárolásában és szabad kezet biztosított nekik a Törökország elleni háborúban. Diószegi István kissé keserűen állapította meg, hogy a magyar histográfiában elavult sztereotípiák élnek az 1870 nyarán Franciaország és Németország közötti háború kapcsán a Monarchia külpolitikájáról és Andrássy szerepéről, jóllehet jómaga harminc évvel ezelőtt egész könyvet szentelt az ügynek. Eszerint Andrássy az 1870. július 18-i közös minisztertanácson megakadályozta, hogy a Monarchia Franciaország oldalán háborúba lépjen Németország ellen. Valójában azonban 1870 nyarán Andrássy külpolitikai elképzeléseiben Franciaország állt az élen és külpolitikai tervei megvalósulását Franciaország győzelmétől remélte. A Monarchia kedvezőtlen etnikai struktúrája és geopolitikai helyzete miatt a legnagyobb veszélyt az elszigetelődés jelenthette. Hivatali ideje első időszakában minden erejét ezen veszély elhárítására fordította. A sikertelen kísérletek ellenére közös kúlúgyminisztersége második szakaszára elérte, hogy a Monarchia a nemzetközi politikában a legkeresettebb partner lett, s a legnagyobb hatalmak, Oroszország, Anglia és Németország egyaránt szövetséget kínált neki. Jürgen Angelow: Érdekazonosságok és hatalmi konkurencia a kettősszövetségben. Térpolitikai, kereskedelempolitikai és katonastratégiai célok a Közép-európa-elképzelésekben a 20. század elején című tanulmányában rámutat, hogy a 20. század első évtizedétől érezhetővé vált a német külkereskedelmi kapcsolatok tendenciózus áthelyeződése az amerikai térségből a hatalompolitikailag jobban ellenőrizhető Balkán-Konstantinápoly-Bagdad térségbe. A térség jelentőségét hadigazdasági-stratégiai megfontolások növelték, mert hatalompolitikailag ellenőrizhető nyersanyag- és mezőgazdasági feleslegével ideális gazdasági kiegészítő térségnek bizonyult, ahonnét háború esetén