Századok – 1998

Történeti irodalom - Kupa László: Pulszky Ágost politikai nézetei (Ism.: Majdán János) II/504

505 TÖRTÉNETI IRODALOM ellenére a száz évvel ezelőtti időszak kiválóságai közül sokan továbbra is a szűk szakmai közönség körében maradtak és maradnak ismertek. Ilyen polgár volt Pulszky Ágost is, akiről Kupa László írt két — egymástól független — kötetben elemzést. Az 1846-ban született Pulszky csak 55 évet élt, ám tevékenysége a 19. század második felében nagyban befolyásolta a kortársak politikai nézeteit és pontos tudományos feldolgozásaival a szakmai közvéleményt. Ezt az életutat ismerteti Kupa László, aki „Pulszky Ágost bölcselete" címen tette közzé első kötetét. A szerző ebben bemutatta Pulszky életútja mellett a tudományelméleti, a társadalomelméleti, az állam- és jogbölcseleti és a társadalomnéprajzi gondolatait. Ezek elemzésével és a társadalomtudomány elméleti kérdéseivel foglalkozó kötet részletesen ismerteti Pulszky nézeteit, a magyar tudományos elit elképzeléseitől gyakran eltérő véleményét. Kupa László másik könyve ,,Pulszky Ágost politikai nézetei" címen látott napvilágot, amely a szerző szerint is „szerves folytatása" a bölcseleti elemzésnek, Nemcsak azért kerül sor e második kötet részletesebb bemutatására, mert a recenzens érdeklődéséhez közelebb állnak az ott elemzett kérdések, hanem azért, mivel a nemzetiségi ügyekről, az oktatásról és a demokratikus kormányzás módszereiről leírtak a napi politikai életben ma is megszívlelendő gondolatokat rögzítenek. A könyv első fejezetében rövid, tömör történeti háttérelemzést kap az olvasó. Szó esik a kiegyezés körüli időszak társadalmi és politikai csoportjairól. Többszörösen megállapítást nyer az a tény, hogy a közjogi vita fontossága ebben az időben teljesen elfeledtette és elfedte a más államokban már létező „nagy politikai irányeszmék" létezését és egymás elleni harcát.. Mind a szerző, mind az általa idézett Gratz Gusztáv számtalan ilyen jellegű megfogalmazást tesz - teljes joggal. A korabeli álláspontok ismeretében azonban célszerű lenne egy mondat erejéig azt is közölni az olvasóval, hogy 1867 táján Magyarországon valóban a kiegyezés elfogadása és elvetése a legfontosabb kérdés. Nemcsak a sokat emlegetett kislétszámú polgárság okozta, hogy a liberális nézetek képviselői nem alapítottak ideológiai alapon pártot. A konzervatív tábor megfelelő politikusi elittel és támogatói háttérrel rendelkezett, mégsem alakítottak ezen körök sem önálló pártot! A magyar társadalom minden tagját valóban az a kérdés izgatta, hogy milyen legyen az ország kapcsolata Ausztriával. Az 1875-ben bekövetkezett pártfúzió után joggal jegyzi meg a szerző, hogy a politikai élet területén Jelentősen módosultak" az érdekek. Valóban megjelentek a különböző ideológiai irányokat jelző „tagoltságok", s ezt a tényt a szerző kiválóan kiemeli. Röviden bemutatja a Konzervatív Párt és egyéb csoportosulások, hosszabban a Szabadelvű Párt tevékenységét. Jelzi, hogy a liberális nézetekre hivatkozó Tisza-párt „patronáló jellege" volt a meghatározó, amelyben a „Generális" egyre több hívet láncolt magához. Úgy vélem, hogy e tisztségeket osztogató politikusi magatartás értékelésekor sem a kortársak (Mikszáth), sem a későbbi elemzők az alábbi tényt nem kellő súllyal veszik figyelembe: Tisza valóban törekedett az erős központ megteremtésére mind a párton, mind a parlamenten belül. E törekvésében nyilván benne voltak a személyiségjegyei, de a modern állami apparátus nélküli, a hivatali bürokráciával nem rendelkező berendezkedésben egyszerűen nem lehet másként megteremteni a hatékony és működőképes ügyintézést - csak erős központ által. Pontosabban szólva az erős központi szerepvállalás nélkül rendkívül hosszú ideig tartó „öntörvényű fejlődés" eredményeként alakulna ki a modern közigazgatás. A magyar fejlődésnek erre az „öntörvényűségre" a történelem nem adott időt, hiszen egy olyan államalakulat részeként működött, amelyben a Lajtán túl mindezeket a problémákat már jóval korábban megoldották. A Monarchián belül két eltérő közigazgatási gyakorlat nem létezhetett. A sokat szidott, de egyúttal álmélkodva dicsért osztrák bürokráciát csak központilag vezényelve lehetett a magyar oldalon bevezetni. Ezt a kettősséget nemcsak Mikszáth érezte, aki egyfelől gúnyolta a mamelukokat, másfelől szidta a „korlátfa" pótlását rendkívüli lassúsággal végző megyei apparátust, hanem Kupa László is. Nagyszerűen bemutatja a szerző, hogy a magyar parlamentben „színvonalas szakmai viták" zajlottak, ugyanakkor rögzíti saját véleményeként „a parlamentáris váltógazdaság hiányából" fakadó gondokat. Úgy gondolom, Tisza Kálmán kormányzásának másfél évtizedében továbbra sem az ideológiai alapú pártpolitizálás vnlt я döntő, a szükséges, hanem az új állam működésének megszervezése. Ezzel magyarázható, hogy a látszatra már társadalmi rétegekhez és ideológiákhoz kötődő politikai pártok és mozgalmak tevékenysége nem a néhány mintának szolgáló európai állam belső életéhez hasonlított. Kár számon kérni a kiegyezés utáni három évtizedben az ideológiák alapján szerveződő párttevékenységet, amikor a cél továbbra is a polgári állam berendezése. Azért tartottam fontosnak a fentiek rögzítését, mert Kupa László a dualista berendezkedés harmadik nagy szakaszát kiválóan jellemezte. A politikai pártok között megindult „átrétegződést" bemutatva jelzi, hogy az 1890-es évektől kezdve immár más rendezőelvek (is) működtek. Hiába sajnálkozunk utólag azon, hogy a társadalmi rétegekhez szorosan kapcsolódó pártok miért nem