Századok – 1998
Történeti irodalom - Roth Harald: Kleine Geschichte Siebenbürgens (Ism.: Tokody Gyula) I/275
279 TÖRTÉNETI IRODALOM A hangsúly tehát az összmonarchiai államrendszer, a Gesamtstaat fennmaradására esik, a belső struktúra — dualizmus, föderalizmus, német irányítású centralizáció, vagy ezek valamiféle vegyüléke — ehhez képest másodrendű kérdés. Következésképpen 1867 Erdélyre nézve sem jelentett drámai fordulatot, mert bár az uniót Magyarországgal — „a nemzetiségek protestálása közben" — végrehajtották, s a jövőt közvetlenül a magyar politika és gazdaság határozta meg, közvetve azonban mindkét ország léte és sorsának alakulása összefonódott az egész Monarchiáéval. A továbbiakban ebben a szellemben korrekt és precíz leírást olvashatunk a magyar nemzetiségi politikáról és az Erdélyben végbement főbb változásokról, különös tekintettel a román és a szász nemzeti mozgalmakra. Az utóbbiakkal kapcsolatban csupán azt jegyeznénk meg, hogy a szerző figyelmen kívül hagyja a bánáti sváb szervezkedéseket, s hogy — akárcsak a korábbiak során — ezúttal is észrevehetően ügyel a szászok korabeli érdekeire és szempontjaira, a dualizmus esetében főleg a mérsékelt irányzathoz igazodva. A dualista korszakot végül is — a magyar politikai törekvéseket bíráló észrevételei ellenére — egészében pozitívnak látja. Főleg a gazdasági sikerekre, valamint az egységes közigazgatásra utalva, s azt állítja, hogy „általánosságban Magyarország gazdasági és szociális fejlődése ebben a korszakban közép-európai nívón volt". Ebből következik az az egyébként szintén akceptálható megállapítás, hogy az első világháború kitörésekor Erdély népeinek „az Összmonarchiához és a koronához való hűsége kétségen kívül állt" (118. o.), s ezen még a román hadsereg 1916-os betörése sem változtatott lényegesen, mivel az erdélyi románok túlnyomó többségükben semlegesek maradtak. Az 1918-tól napjainkig terjedő korszakot Harald Roth vélhetően abban a tudatban tárgyalja, hogy Erdély számára végleg megszűnt az önállósodás lehetősége, s a tulajdonképpeni kérdés az lett, hogy a román nemzetállam társadalmi-politikai, nem utolsósorban pedig demográfiai feltételei között fenn lehet-e tartani a térség évezredes nemzetiségi és nyelvi-kulturális sokszínűségét. A tárgyalás során mindenesetre az a folyamat kerül központba, amelynek a kezdetén — főleg 1918/19-ben — még fel-felmerültek föderalista, illetve különleges státuszra vonatkozó elképzelések, de amely rövidesen Erdély teljes bekebelezéséhez vezetett. A könyv által felsorolt intézkedések egyértelműen arra mutatnak, hogy a fő tendencia már az 1920-as években is a román politikai nemzetkoncepció erőszakolt megvalósítása volt, amelyet aztán az 1930-as években és a második világháború idején rendkívül felerősített a szélsőjobboldali radikalizmus uralma. Az a szerep azonban nem kap kellő hangsúlyt, amelyet a románok és a nemzetiségek közötti ellentétek feloldhatatlanná válásában a magyar revíziós politika, valamint a náci Németország Romániával kapcsolatos intézkedései játszottak. Mindamellett a szerző megemlíti Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását, megjegyezvén, hogy azt az itt élő magyarok túlnyomó többsége is üdvözölte. De nem szól e lépés közvetlen romboló hatásáról, az Észak-Erdélyben rekedt románság és a Dél-Erdélyben maradt magyarság sorsáról, de még a visszafoglalt Észak-Erdélyben 1944/45 során végrehajtott véres magyarellenes atrocitásokról, a magyar hadsereg dél-erdélyi akcióiról és mintegy 300-400 ezer ember Magyarországra meneküléséről sem. Említést tesz a könyv az 1940-es év másik súlyos döntéséről, az erdélyi németeknek Berlin nyomására megadott „kollektív különstátuszáról" is. Az ezzel járó kiváltságokra azonban nem utal, viszont ezúttal már felhívja a figyelmet a következményekre, arra, hogy a rendelkezés a német kisebbséget kiszolgáltatta a náci Németország háborús politikájának. „A következmény — jegyzi meg Harald Roth — az 1940 és 44 közötti teljesen Berlinből irányított és gleichschaltolt 'Romániai Német Népcsoport' volt", valamint az, hogy „a német-román egyezmény keretében 1943-tól a német kisebbség fegyverre fogható tagjait a Waffen-SS harcoló egységeibe sorozták be, nem pedig a román hadseregbe." (135. o.) A történelmi hűség kedvéért meg kell említenünk, hogy az 1940-es év a romániai zsidóság addig is igen súlyos helyzetében szintén kedvezőtlen fordulatot hozott. Harald Roth nem mutatott rá arra, hogy Besszarábia és Észak-Bukovina Szovjetunió általi elfoglalásával összefüggésben a román kormány újabb antiszemita intézkedéseket hozott, amelyek különösen az erdélyi zsidóságot érintették súlyosan. Azt azonban megemlíti, hogy az „Antonescu diktatúra programjának része volt az antiszemitizmus, de az elsődlegesen szociális és kulturális, s csak korlátozottan faji alapon állt". Erdély esetében — szerinte — Észak és Dél között az volt a különbség, hogy az előbbi térségben „a háború vége felé zsidóüldözésekre és deportálásokra került sor, amelyek gyakran a német koncentrációs táborokban való megsemmisítésükkel végződtek", a déli területeken viszont az antiszemitizmus megmaradt a kiközösítés határánál. (133-134. o.)
