Századok – 1998

Történeti irodalom - Roth Harald: Kleine Geschichte Siebenbürgens (Ism.: Tokody Gyula) I/275

278 TÖRTÉNETI IRODALOM ába-illesztését és az „osztrák reformpolitikát" tartalmazza, a második a „románok emancipációját", a harmadik pedig az „elszalasztott lehetőségeket", azaz a reformkort, 1848/49-et és az önkényuralom időszakát. A tárgyilagossághoz valóban ragaszkodó szerző — ellentmondásban a Habsburg-abszolutizmus modernizáló tevékenységéről vallott nézetével — a Diploma Leopoldinum eredményei és következményei közül kiemeli (e tekintetben különben a magyar történetírással összhangban), hogy lényegében megmaradt Erdély korábbi közigazgatási és közjogi struktúrája, ide értve a rendek jogait és a bevett vallások szabadságát. Újat főleg az jelentett, hogy a legfelső irányítás a bécsi udvar kezébe került, nagy lendületet vett a felülről erőteljesen támogatott rekatolizáció, s a kulcspozíciókat Erdélyen belül Habsburg-barát személyekkel töltötték be. Végül — a könyv megfogalmazása szerint — „Erdély autonómiája eltűnt, s egy óriás birodalom határtartománya lett". (66. o.) A függést és kiszolgáltatottságot megerősítette Bécs gazdaságpolitikája, amelynek fő célja Harald Roth szerint is az volt, hogy Erdélyt az örökös tartományok nyersanyagszállítójává és késztermékeik egyik piacává tegye. Sőt még II. József reformjaival kapcsolatban sem hallgatja el a császári szándék és az eredmény ellentmondását, s annak okát sem. „II. József — írja —... a felvilágosult abszolutizmus szellemében törekedett az egész államgépezet átszervezésére, tekintet nélkül a történelmileg kialakult struktúrákra és regionális sajátosságokra." (85. o.) E törekvések kudarca ellenére azonban úgy látja, hogy a „Habsburg-monarchiába való közigazgatási és gazdasági integrálásnak hosszú távon pozitív kilátásai" voltak, így az „állami rend stabilitása, szabályozott adminisztráció és pénzügy, a jogállami tudat és egy nagy egységes gazdasági térség fokozatos kialakulása".... Ám „a kortársak ezt nem látták be, a privilégiumaikat veszélyben érző rendek pedig még csak követni sem tudták". (82. o.) Tekintettel arra, hogy a Habsburg uralom egy évszázad alatt sem volt képes Erdélyt Bécshez láncolni, s a magyar befolyást megtörni, a nemzeti gondolat előretörésével összfüggésben Magyarország és Erdély uniójának korábbi gondolata „a 19. század első felében a politikai programok sarkalatos tétele lett". (93. o.) Az Erdély sorsát is meghatározó döntő erőpróbára — mint ismeretes — 1848/49-ben került sor, a végső rendezés azonban 1867-ig váratott magára. Harald Roth 1848/49-re csupán egyetlen oldalt szánt, ami önmagában véve is jelzés értékű, azt érzékelteti, hogy — szerinte — itt voltaképpen Erdélytől idegen magyar ügyről volt szó. Az idézőjelbe tett szabadságharcban a Habsburgok uralmi és a magyarok önállósodási törekvései közötti évszázados küzdelem „legvéresebb csúcspontját" látja, „forradalmi zavargásnak" nevezi azt, s minden további részletezést mellőzve megjegyzi, hogy abban „az erdélyi románok és szászok a Habsburg-oldalon álltak". (98-99. o.) Erdély és Magyarország uniójáról is csupán azt tudjuk meg, hogy azt a magyarok erőltették, a szász területeken vitatták, a románok pedig „vehemensen elutasították". Végül ami az 1848/49-ben elindított társadalmi változtatásokat illeti, azokról nem itt, hanem az önkényuralmi korszakkal kapcsolatban olvashatunk. Feltehetően nem csupán azért, mert a végrehajtás erre az időszakra esett, hanem azért is, mert a szerző 1848/49 legfontosabb következményét nem ezekben, hanem — némi kétértelműséggel — a „nemzeti mozgalmak növekedésében, a nacionalizmusok egész Kelet-Közép-Európára kiterjedő gyors fejlődésében" jelöli meg. (100. o.) Az önkényuralmi korszakról szólva a könyv nem hallgatja ugyan el az erdélyi nemzetiségeket is sújtó bécsi intézkedéseket, de az Erdélyt fenyegető fő veszélynek továbbra is a magyar nemzetállami törekvéseket tekinti. Kiemelten ismerteti az 1863/64-es nagyszebeni tartománygyűlés papíron maradt állásfoglalásait. Megjegyzi ugyan, hogy a részvételt a gyűlésen a magyar és székely képviselők túlnyomó többsége megtagadta arra hivatkozva, hogy annak célja Erdély Bécshez kapcsolása, nem pedig a Magyarországgal való unió realizálása (102-103. o.), s természetesen nem is tagadja ezt a célt, de — a jelek szerint — még ezekre az 1867-et közvetlenül megelőző évekre vonatkozóan is előnyösebbnek tartotta volna Erdély számára a tartományi státuszt, mint a Magyarországgal való egyesülést. Mindamellett a könyv továbbra is hű marad a realitásokhoz. 1867-ben létrejött a kiegyezés, amely teljesen új helyzetet teremtett Erdély számára is, s amelynek megítélése nagymértékben meghatározza a dualizmus egész korszakának az interpretálását. Szemben a korabeli deutschnacionálisokkal és a későbbi délkelet-kutatókkal, akik nemcsak a magyar törekvéseket bélyegezték meg, hanem a bécsi udvar engedékenységét is, a megoldást pedig a dualista rendszer felszámolásában és a Monarchia német központú átalakításában látták volna, Harald Roth 1867-et reális, a belső és a nemzetközi erőviszonyoknak megfelelő kompromisszumnak tekinti. A nehéz külpolitikai helyzetbe került Bécs kielégítette a „függetlenségre törekvő magyarok politikai igényeit, de anélkül, hogy kiengedte volna őket az Összmonarchiából". (105. o.)