Századok – 1998

Történeti irodalom - Roth Harald: Kleine Geschichte Siebenbürgens (Ism.: Tokody Gyula) I/275

277 TÖRTÉNETI IRODALOM és falvak gyakoroltak az egész térségre. De Harald Roth — a vállalt tárgyilagosság jegyében — visszafogottan kezeli ezt a kérdést, nem esik a contribution history gyakori hibájába, nem becsüli túl „saját" nemzetisége történelmi szerepét. E tekintetben is eltérve egyes délkelet-kutatók elfogult szemléletétől itt is, a későbbiek során is arra törekszik, hogy „Erdélyt a német olvasó előtt olyan országként mutassa be, amely — szemben az elterjedt hiedelmekkel — soha nem volt tisztán német települési terület". (7. o.) A modell-alkotó tényezőkkel kapcsolatban érdemes felfigyelni annak Harald Roth általi hangsúlyozására is, hogy az etnikumi tudatnak 1526 előtt nem volt még társadalom- és történelemformáló ereje. Sem a rendi állam kialakulásában, sem az 1437/38-as nagy parasztfelkelésben, sem a „három nemzet uniójának" ezt követő létrejöttében nem játszott meghatározó szerepet. A „nemzetek jogi képződmények" voltak — írja —, nem pedig „etnikai közösségek" (43-44. o.), s együttműködésüket az egymásrautaltság kényszerítette ki és tartotta fenn, az érdekazonosság a privilégiumok megőrzésében és lehető kiterjesztésében, a 15. század második felétől pedig főleg a külső veszedelmekkel szembeni védekezésben. Harald Roth egyik észrevétele szerint az Erdély történelmét tárgyaló magyar összefoglalóban még mindig túlzottan előtérben állnak a magyar szempontok. (164. o.) Részletesebben ugyan nem fejti ki állítását, de könyvéből kiolvasható, hogy annak a történelmi szerepnek a megítéléséről van tulajdonképpen szó, amelyet Magyarország, illetve a Habsburg-monarchia töltött be Erdély 1526 utáni történelmében. Nem új problémakörről tehát, hisz régóta ismert, hogy egyes német és osztrák történetírók viszonylagos progressziót láttak a Habsburg-abszolutizmus törekvéseiben — s nemcsak Erdélyre, hanem Magyarországra vonatkozóan is —, ezért elítélték a magyar nemesség különböző formákban jelentkező oppozícióját. A szerző ebben a kérdésben is igyekszik magát távol tartani a történelmi előítéletektől, nem vállalja fel az 1945 előtti Südostforschung magyarellenességét, de interpretációi, valamint az események és témakörök súlypontozásai arra mutatnak, hogy erősebben hatottak rá a német és osztrák, mint a magyar történetírás érvei. Szembetűnő, hogy milyen kevés figyelmet fordít a könyv Erdély és a királyi Magyarország 1526-1867 közötti politikai kapcsolataira, különösen a Habsburg-ellenes felkelésekre. A Bocskaifelkelésről alig fél oldalt olvashatunk, a Habsburg-oldalra állt Mihály vajda rövid erdélyi kalandjáról, amelyet pedig maga a szerző is csupán véletlen közjátéknak nevez, kétszer ennyit. (60-61. o.) Thököly Imre „kuruc felkelését" egyetlen mondattal intézi el, s némileg részletesebb — egy oldalnyi — tárgyalásra csak a Rákóczi-szabadságharcot érdemesíti. Szerinte a Rákóczi-szabadságharcot csak a későbbi politikai és történelmi gondolkodás emelte a magyar és erdélyi történelem legkiemelkedőbb eseményei közé. Pedig tényleges jelentősége csupán periférikus volt, átmeneti sikereit lényegében annak köszönhette, hogy a Habsburgokat nyugaton lekötötte a spanyol örökösödési háború. Társadalmi támogatottsága is gyenge volt, Erdélyben mindenesetre sem a szászok, sem a románok nem álltak mellé. Ami pedig a „kuruc háború nemzeti szabadságharcként" való értelmezését illeti, az azért elfogadhatatlan, mert — bár kirobbanásában a „császári hatalmi politika káros kinövései" valóbem szerepet játszottak —-, nem „etnikai érdekekért" folyt, hanem a „vallásszabadságért, a parasztok részéről a szociális helyzet javításáért, a nemesek részéről pedig a rendi szabadságjogok és a földbirtokok védelméért". (66-67. o.) Eszerint tehát az önálló magyar és erdélyi államiság nem tartozik az „etnikai értékek" közé, még kevésbé a szociális elégedetlenség, noha összefonódott a szabadságharcban résztvevő, s etnikailag elég pontosan meghatározható földesúri nemesek és paraszti tömegek osztrák-, illetve Habsburg-ellenességével. A könyv szelleméből következően a Rákóczi-szabadságharcnak végső soron negatív volt a szerepe, legalábbis Erdély történelmében. Feleslegesen hosszabbította meg az önálló erdélyi fejedelemség létét és gátolta fejlődését, mert háborúba sodorta és mert lassította az 1690-es Diploma Leopoldinum átültetését a gyakorlatba, késleltette Erdély betagolását a Habsburg-birodalomba. Az elmondottak ellenére a Habsburg-kérdést közvetlenül nem érintő 16. és 17. századi eseményekről is tömör és igényes leírásokat olvashatunk. így Magyarország 1526 utáni három részre szakításáról, Erdély megváltozott politikai viszonyairól és intézményeiről, nem utolsósorban pedig kényes és változatos nemzetközi helyzetéről. Külön alfejezet vázolja a reformáció előretörését, a vallásszabadság ügyét, a vallások, illetve egyházak egymáshoz kapcsolódását, végül a katolicizmus pozícióinak az alakulását. A következő, azaz 1690 (vagy 1711) és 1867 közötti korszakot, amelyet az erdélyi fejedelemség — sőt 1765-től nagyfejedelemség — ténylegesen határvédő provinciaként töltött el a Habsburg-monarchiában, a könyv három nagyobb témakörbe sűrítve vázolja fel. Az első Erdélynek a Monarchi-