Századok – 1998

Történeti irodalom - Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz… Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon (Ism.: Huszár Zoltán) I/271

273 TÖRTÉNETI IRODALOM analfabéta viseljen ilyen fontos /ti. szolgabíró/ hivatalt." A vasi kisnemesek háromnegyed része ugyan még ekkor sem tudott írni, de közöttük jóval nagyobb volt az írástudók aránya, mint a korabeli parasztok között, akik közül csak kb. minden ötvenedik tudta a nevét az iratok végére kanyarítani. Az olvasni tudást illetően elsősorban az evangélikus vallású népességre vonatkozóan áll •— nemzetközi szinten is pl. Svédország, Finnország, Lettország, Svájc, Észak-Németország esetében —jól használható forrásanyag a kutatók rendelkezésére. A Biblia és a katekizmus olvasását az evangélikus egyház különösen fontosnak tartotta, ezért az egyházlátogatási jegyzőkönyvekben minden felnőtt hívőről feltüntették az olvasási készség mértékét is. A magyarországi nemesség olvasni tudását a szerző elsősorban a nemességvizsgálatok tanúvallomásai alkalmából mindig szóba jövő armálisok olvasására vonatkozó jegyzőkönyvek alapján vizsgálta. Ezen vallomásokban több esetben az olvasás fontos segédeszközei, az okulárék, pápaszemek használata is szóba kerül, amelyek viszont a parasztság körében szinte teljesen ismeretlenek voltak. A 18. század közepén a nemesség körében a betűvetés tudományának hiánya kellemetlen dolognak számíthatott ugyanúgy, mint a „deáktalanság". „A nemesek igyekeztek elkerülni, hogy be kelljen vallaniuk: hiába nézték a 'szép aranyos bötüket', ezért inkább azt hangsúlyozták, hogy a tanú a 'szemeivel látta' a nemesleveleket." A nők írástudásával szemben jóval kisebb volt a társadalom elvárása, mint a férfiakéval kapcsolatban, ezért „kisebb szégyent jelentett egy nő számára, ha írni-olvasni nem tudott". Az írni tanuló és tudó nemesasszony elsősorban a vagyonos nemesség körében keresendő. A 16. században élt Kanizsai Orsolya, a sárvári nagybirtokos, Nádasdy Tamás nádor felesége tudott írni. A házaspár levelezése bepillantást enged egy 16. századi főnemes házaspár életébe. Bethlen Miklós erdélyi főúr a 17. század második felében nem kis büszkeséggel írt feleségéről, aki „tudós, jó, hamar író" asszony volt. „A 17. század végén, 18. század elején a nyugat-dunántúli birtokos nemes családok leányai, asszonyai kevés kivétellel tudtak írni, de az írásuk bizonytalan, gyerekes." Az írásbeliségben, de a beszélt nyelvben is fontos szerep jutott a latin nyelvnek. Magyarországon 1844-ig a latin volt a hivatalos nyelv. Aki valamire vinni akarta, érvényesülni szeretett volna a társadalmi, gazdasági kapcsolatokban, annak elengedhetetlen volt a latin nyelv ismerete. A latin egyébként — mint a szerző példáiból is kiderül — a különböző etnikumok nyelvhatárain, különösen a Felvidéken, a közvetítő nyelv szerepét is betöltötte. Külföldi utazóknak, misszionáriusoknak is feltűnt, hogy „Magyarországon még a parasztok és a juhászok is, hogy úgy mondjam, latinul jobban beszélnek, mint másutt sok pap" - írta 1633-ban egy flamand kapucinus szerzetes. E megállapítás különösen akkor lesz még érdekesebb, ha Szepsi Csombor Márton, vagy Bethlen Miklós 17. századi nyugateurópai utazásukról szóló leírásait vesszük kézbe. Bethlen a következőt írta: „Angliában... pap, professzor is merő csigázásnak tartja, ha deákul kell beszélni." „A nemesség alsó rétege a 16-18. században jórészt írástudatlanságban és szóbeliségben élt" - úja Tóth István György A nemesség alsó rétege: a szóbeliségben élő kisnemesek című fejezet élén. A 18. században a Rákóczi-szabadságharcot követően Magyarországon a konszolidált belső fejlődés vált meghatározóvá. így az előző évszázadokban még határvidéknek számító Dunántúlon és Felső-Magyarországon a megnövekedett létszámú fegyverforgató népességet — feladatuk megszűntével — a feudális állam és a földesurak is igyekeztek be-, ill. visszakényszeríteni a jobbágyok közé. E társadalmi elemek mindent megtettek azért, hogy a lesüllyedést elkerüljék és megvessék lábukat a nemesek között. Ennek eredménye a nemeslevelek hamisítása, ill. feketekereskedelmének virágzása. A jogosan, vagy jogszerűtlenül birtokolt armálisokat tulajdonosaik igyekeztek minél szélesebb körben ismertté tenni, ezért, ha lehetőség volt rá, mutogatták, dicsekedtek vele. „Tudatos információátadás volt ez. így örökítették át ezek a kisnemesek a szóbeliség segítségével az írásnak, nem mint megértett, hanem mint látható tárgynak az emlékét." A szóbeliség 18. század végi eleven továbbélését a családnevek változásai és a családfák jórészt szóban történő hagyományozódása mutatja. Az a tény, hogy a 18. századi emberek nagy része nem tudta pontosan életkorát, azt az éppen tárgyalt eseményhez igazította, ugyancsak a szóbeliség fontos szerepére enged következtetni. A tanulmány számtalan példával bizonyítja, hogy „a tanúk hozzáigazították életkorukat ahhoz az eseményhez, amelynek felidézése az orális kultúrában még az ő feladatuk volt". A szájhagyományban rögzített és továbbadott hőstettek emléke sem konkrét dátumokhoz kapcsolódott, hanem különböző hadieseményekhez az alábbi módon: „mikoron táboroztak..." A nemeslevelek rendkívüli értékét és szerepét mutatja, hogy „amikor egy családnak mindene elveszett,... legjobban az armálist siratták". Nagyon ritkán azonban előfordult — a szerző kuriózumnak számító forrásokat idéz erre vonatkozóan —-, hogy a nemeslevelet a tulajdonos saját maga semmisítette meg. A nemeslevelekkel történő sokféle visszaélés közül a legérdekesebb talán az „írástudatlan tógás diák - egy szélhámosság tanulságai" címmel közölt 18. századi történet.