Századok – 1998

Figyelő - Bálint Csanád: Új könyv a nagyszentmiklósi kincsről I/231

FIGYELŐ 233 szerint teljesen más azonban a helyzet, ha egy nyelvész már nem kizárólag nyelvi jelenségekkel, hanem magukkal a tárgyakkal, ill. tárgyi jelenségekkel is foglalkozik; akkor a régészeti kutatás módszereinek és főleg: eredményeinek figyelembe vétele elkerülhetetlenné válik.8 A szerzők mindenesetre több tekintetben is szakítottak a kincs kutatásában kialakult hagyományokkal. A helynevek használatáról Legelőször is a címadó helynévnek a szerzők által használt írásformájáról (Nagy-Szentmiklós) kell szólnunk. A kincs lelőhelyét az első feldolgozások idején Nagy-Szent-Miklósnak hívták, a helység így szerepel az 1892-es Helységnévtárban is. Pontosabban: eredetileg két Nagyszentmiklós volt, mégpedig egy Rácz- és egy Német-Nagy-Szent-Miklós, s később ezeket egyesítették egyetlen falunak. A történeti Magyarország utolsó egységes helységnévtára 1913-ban jelent meg, s amikor ma valaki a történeti Magyarország egyik helynevét annak korabeli magyar formájában kívánja feltüntetni, akkor mindig az abban rögzített alakot szokta használni. E helységnévtár az 1910-es állapotokat tükrözte; azidőben kapott végső, hivatalos formát az a törekvés, hogy a több tagból álló helyneveket (pl.: Hód-Mező-Vásárhely - Hódmezővásárhely) összevonják. Ez nyilvánul meg a több tagból összetett helynevek modern használatában is; ezért származik hát pl. a szóban forgó helység világhírű szülötte, Bartók Béla is minden lexikon és kézikönyv következetes szóhasználata szerint Nagy szentmiklós ról. A falu neve a 20. században már minden mértékadó történeti, régészeti és művészettörténeti munkában — lett légyen az magyar vagy idegen nyelvű — Nagyszentmiklósként szerepel, egyedül a nyelvészek (és a bulgár régészek) nagyobbik része tart ki a Nagy-Szent-Miklós változat mellett. Ennek oka talán az, hogy nem törődnek a helynév használatában 80 éve bekövetkezett változással, vagy talán mert tudatosan ragaszkodnak a Hampel J. monográfiája révén ismertté vált névalakhoz. (Az is lehet, néhányan nem is tudják, hol van ma ez a helység...) Mármost az teljesen természetesnek tekinthető, hogy tudományszakonként nemcsak pl. az idézésmódok, a folyóiratok, kézikönyvek rövidítésformái lehetnek eltérők, de az lehet a kutatási hagyományokhoz való ragaszkodás mértéke is. Ezért aztán éppenséggel még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy valaki a lelőhelynek a találás évében hivatalos formáját használva („Szentmiklós", ill. „St. Miklós in Banat")9 szándékosan ar-8 E sorok írója mindig is furcsállotta, hogy a kincs korával kapcsolatban Németh Gy. által fölállított besenyő-elmélet miként tudja makacsul tartani magát egyes nyelvészek körében. Kétségtelen, hogy Németh Gy. munkája írása és megjelenése idején a besenyő régészeti leletanyag még teljesen ismeretlen volt, de ez a helyzet egy negyedszázad múltán egycsapásra megváltozott. Ma már a kézikönyvek alapján a besenyő leletanyaggal, a 11. sz-i közép- és kelet-európai steppén elteijedt ornamentikával való futó, nem-régész által is könnyen elvégezhető összehasonlítás is elegendő arra, hogy a kincsnek velük való összekapcsolását teljes biztonsággal elvessük. Ezért meglepő hát, hogy a régészekkel különben mindig szorosan együttműködő S. G. Kljastornyj még nemrég is, egy pillanatig sem túltekintve saját tudományterülete határán, lehetségesnek látta a besenyő teóriát: Chazarskaja nadpis' na amfore s gorodisca Majaki. SA 1979/1, 275, pedig nyilvánvalóan ismeri azt a világhírű orientalisztikai folyóiratot — neki is jelentek meg benne munkái —, melyben Györffy Gy-nek a kincs besenyő meghatározását bíráló cikke olvasható: Gy. Györffy. Monuments du lexique petchénègue. AOH 18, 1965, 74. 9 R. Noll: Zur Fundgeschichte von Nagyszentmiklós. Kézirat, Erdélyi I. - Pataki L.: A nagyszentmiklósi „Attila kincs" lelet-körülményei. MFME (1968) 35. nyomán. 1889-ben egy román szerző Párizsban megjelent könyvében a Gross-Szent-Miklos formával találkozunk: A. Odobesco: Le trésor