Századok – 1998

Folyóiratszemle - Fritzsche Peter: Kudarcot vallott-e Weimar? VI/1462

1464 FOLYÓIRATSZEMLE el: a nácik sikere a szociáldemokraták soraiban megcáfolja Lipset feltevését. Donna Harsch úgy véli, hogy a nácik és a szociáldemokraták egyaránt a reformista várakozásokat lovagolták mg és a változás pártjaiként léptek fel (German Social Democracy and the Rise of Nazism. Chapel Hill, N. C., 1993). Ebben az összefüggésben egyetértően idézi Jürgen Faltért, aki szerint a nácik és a kommunisták közötti átjárás, melyet sokan tényként fogadtak el hosszú ideig, valójában nem történt meg. Harsch úgy látja, hogy a Szociáldemokrata Párt egyik legnagyobb hiányossága abban rejlett, hogy nem foglalkoztak a legégetőbb kérdésekkel, s ilyen módon a tagság várakozásainak nem tudtak megfelelni. Ennek tudható be az a tény, amire Falter utal a tanulmányában, hogy a szociáldemokrata választók aránylag nagy része az 1930-as évek elején átpártolt az NSDAF-hez. Wolfgang Pyta is a szociáldemokratákat állítja tanulmányának középpontjába (Gegen Hitler und für die Republik: Die Auseinandersetzung der deutschen Socialdemokratie mit der NSDAP in der Weimarer Republik. Düsseldorf, 1989). Ő úgy találja, hogy a szociáldemokraták halogató politikája a harmincas évek elején számos munkást a marxista irányzatokhoz közelített. Az SPD következetes, kizárólag az alkotmányra hivatkozó politikája Brüning kancellársága alatt képtelenné tette a pártot arra, hogy eredményesen szembe tudjon szállni a nácikkal, vagy pedig olyan radikális változtatásokat tudjon keresztülvinni, melyek megfeleltek, javítottak volna a gazdasági válság sújtotta munkásság terhein. Pyta ugyanakkor azt is felveti, hogy a szociáldemokraták nagyobb erőfeszítéseket tehettek volna a középosztály megnyeréséért. A közvetlen választási taktikák és eredmények taglalása helyett Gerhard Paul a náci propagandát vizsgálja, s arra a következtetésre jut, hogy annak elsődleges célja egy olyan látszatvilág teremtése volt, amely érzelmileg megragadja a választókat, s közülük is leginkább a munkásokat próbálták megnyerni nacionalista céljaiknak (Aufstand der Bilder: Die NS-Propaganda vor 1933. Bonn, 1990). A tanulmány a választókban kialakult képek és a politika kapcsolatát elemzi: a nemzetiszocialisták által használt képi megjelenés (nagyméretű plakátok, stb.) és jelképek végső soron sikeresen közvetítették a nácik által vallott elszántságot és tetterőt. Göbbels ismételten utalt a „Plakatenkrieg"-re, amelyet a baloldal nyert meg a húszas, míg a nemzetiszocialisták a harmincas években. Annak ellenére, hogy Gerhard Paul tisztában van a lélektani hadviselés korlátaival, mégis úgy véli, hogy az ezen a területen aratott náci győzelem is hozzájárult a weimari köztársaság bukásához. Alf Lüdtke azt vizsgálja, miért hagyta ott sok szociáldemokrata a pártját, s miért léptek ezek az emberek a náci választók közé (Eigensinn: Fabrikalltag, Arbiteverfahrungen und Politik von Kaiserreich bis den Faschismus. Hamburg, 1993). A kötetben található tanulmányok ismételten felmérik a német munkásosztály politikai világát. Az egyik alapvető tézis az, mely szerint az országos ügyek Grosse Politik-ját meg lehet érteni és értelmezni lehet a munkapadok, a lakásbérletek, a fennmaradásért folytatott küzdelem jelentette Kleinpolitik-ban is. Barrington Moore kutatásai nyomán Lüdtke úgy találja, hogy a munkások a nyilvánosság előtt rendkívül öntudatosan léptek fel, s a nácik mennyire kihasználták a munkásoknak a „német minőségi munka" és hasonló pozitív jelzők és jelszavak iránti megnyilvánuló büszkeségét. A szerző véleménye szerint a nemzeti szocializmus eszméi állandóan újratermelődtek a mindennapi élet során. A fentebb tárgyalt művek általában elfogadták azt az alaptételt, hogy a weimari köztársaság kudarc volt. Mások viszont azt állítják, hogy a köztársaság rövid története bátor kísérletezések korának tekinthető. A hangsúly ez utóbbi esetben az újonnan értelmiségivé vált csoportok, így például a mérnökökön és az orvosokon van, akik a nemzet megújításán fáradoztak a közösségi célok érdekében. A német történelem egyik kulcskérdése az, hogy a kísérletezés modernista szellemét hogyan sikerült az egyéni és az egyes érdekek rovására szinte kizárólagosan a nemzeti közösség céljaira kiaknázni. A recenzens, Peter Fritsche itt Detlev Peukertet idézi, aki esszéiben azt fejtegeti, hogy a demokratizálás, a társadalmi reformok, a mélyreható gazdasági és a technológiai változások egyidőben történtek, s ez egyszerre túlságosan sok volt a német társadalomnak. A fentiek miatt fordultak sokan a totalitariánus megoldás felé az 1930-as évek elején. Peukert vitatja a hagyományos ún. Sonderweg elméletet, azaz azt az elképzelést, mely szerint Németországot a sajátos nemzeti múltja választja el a többi országtól; helyette a német fejlődést beilleszti az általános fejlődési modellbe és azt állítja, hogy Németország mindössze szélsőséges eset azon belül. Peukert a modernitással kapcsolatban annak Janus-arcú jellegét emeli ki Max Weberről írt egyik tanulmányában: az egyének felszabadultnak érezték magukat a hagyományok alól, de egyben sokszor marginalizálódtak is a folyamat során. Ugyanezeket a kérdéseket feszegetik a Detlev Peukert emlékére összeállított kötet (Zivilisation und