Századok – 1998

Folyóiratszemle - Fritzsche Peter: Kudarcot vallott-e Weimar? VI/1462

FOLYÓIRATSZEMLE 1463 en Mommsen nem osztja Winkler álláspontját a weimari demokráciát illetően: a németek millióit lelkesítették az imperialista nacionalista eszmék 1914 előtt, majd a Vaterland-pártok uszályába kerültek sokan, végül pedig az 1920-as években több millióan a parlamentellenes és völkisch ideológiával rendelkező jobboldali demagógok játékszerévé váltak. Más szavakkal: megéljenezték Ludondorffot, tapsoltak a Freikorpsпак, s Hitlerre szavaztak az 1930-as évek elején. Egy ilyen helyzetben nem nagy mozgástere maradt a kormánynak. Mommsen összegzése szerint a hitleri Németország szinte a vilmosi Németország folytatása volt, s a gazdasági összeomlással nem lehet magyarázni a nácik hatalomrajutását. Richárd. Bessel társadalomtörténeti szempontból közelít az eseményekhez, s megállapítja: sokan vágyódtak a „normális" életre, viszont az 1918-as gyors ütemben végrehajtott demobilizálás hosszú távon baljós következményekkel járt a rövid távú előnyök ellenére. A Germany after the First World War-ból (Oxford, 1993) megtudhatjuk, hogy körülbelül hat millió katonát szereltek le; a háború utáni átmenet végrehajtása elsősorban az ipari és szervezett munkásságnak jutott, s hogy a kormányzat a társadalmi zavarok elkerülése érdekében nagyarányú jóléti kiadásokra kényszerült és megpróbálta fenntartani a teljes foglalkoztatottságot. A program hosszú távú — elsősorban lélektani — hatása viszont negatív volt, mert azt az érzetet keltette az emberekben, hogy vissza lehet térni az 1914 előtti állapotokhoz, majd miután ez lehetetlennek bizonyult, az emberek kiábrándultak az egymást követő weimari kormányokból, illetve a demokráciából. Politikai téren a valóságot mítoszokkal helyettesítették a weimari Németországban, s ezek a csalfa politikai eszmék lehetetlenné tették a valódi problémákról folytatott racionális politikai párbeszéd kialakulását. Ebben a légkörben szükségszerűen előtérbe kerültek a demagógok, az antidemokratikus eszmék és az illúziók terjesztői. Shelley Baranowski (The Sanctity of Rural Life: Nobility, Protestantism, and Nazism in Weimar Prussia. New York, 1995) ugyancsak a nosztalgikus mítoszokat és a köztársaság-ellenes politikai mozgalmaikat tárgyalja kisebb méretekben. Véleménye szerint a nácizmus térhódítása Pomerániában összefüggött a pasztorális mítosszal, azaz, a „vidéki élet szentségével", amely eszme végső soron közös nevezőre hozta a földbirtokosokat és a mezőgazdasági munkásokat is. Lényegében Baranowski tanulmánya arról szól, hogy a kultúra hogyan alakította a politikát, amely ebben az esetben azt jelentette, hogy a vidéki társadalmi harmónia hogy vált a politikai militánsság forrásává az alábbi okok következtében: a) a korábbi piaci viszonyok felbomlása és átalakulása, b) a nagyvárosi erkölcsök elleni állásfoglalás, és с) a weimari köztársaság idején lezajlott erőteljes szekularizáció. Amíg Baranowski nem sok figyelmet szentel a mezőgazdasági munkások és a falusi parasztok politikai nézeteinek, addig Jonathan Osmond (Rural Protest in the Weimar Republic: The Free Peasantry in the Rhineland and Bavaria, New York, 1993) a könyv címében jelzett területeken jelentkező mezőgazdasági tiltakozó mozgalmakra koncentrál. A független parasztok és a helyi politika vizsgálata során Osmond arra a megállapításra jut, hogy egyre erősödő radikalizálódás játszódott le a háború alatt és az azt követő években, amely előkészítette a talajt a rendszerellenes populizmusnak a weimari köztársaság idején. Teljesen más szemszögből közelíti meg a weimari köztársaságból a nácizmusba való átmenetet Jürgen Falter (Hitlers Wahlen. München, 1991), aki a weimari választási statisztikákat elemzi. 1930. szeptemberben az összes munkás 13%-a a nemzetiszocialistákra szavazott, s ez az arány az 1932. júliusi választásokon 27%-ra emelkedett. Mindez azt mutatta, hogy a náci párt jelentős tömegeket mondhatott magáénak a nagyvárosokban, sőt, 1932-re a legnagyobb munkáspárttá vált Németországban. Más szavakkal a fenti számok azt jelentették, hogy minden hatodik munkás elhagyta a saját korábbi pártját a nemzetiszocialisták kedvéért 1930 és 1932 között; 1932-ben a nácikra szavazó minden tizedik ember korábban szociáldemokrata volt. A választók további elemzése alapján Falter kimutatja, hogy az értelmiségiek meglepően közömbösek voltak a nácikkal szemben, miközben a protestáns köztisztviselők, a kiskereskedők, a kézművesek és a farmerek aránylag nagy számban szavaztak Hitler pártjára. Mindennek alapján teljes joggal lehet állítani, hogy a nemzetiszocialisták a kollektív tiltakozás pártjává fejlődtek a harmincas évek elejére. Falter az által gyűjtött adatokat az NSDAP-ről eddig kialakított három modell-lel veti össze: 1) Seymour Martin Lipset osztályalapú magyarázatával, aki a náci választók alsó-középosztálybeli természetét emelte ki, s aki szerint az ipari munkásság körében egyáltalán nem hódított a náci ideológia; 2) Reinhard Bendix tömegtársadalom hipotézisével, aki szerint a nácik elsősorban a korábban nem mobilizált választók körében bizonyultak sikereseknek; és 3) Walter Dean Burnham elméletével, mely szerint a politikai hitvallás határozta meg mindenekfelett a választói magatartást. Falter leginkább Burnham érveit fogadja