Századok – 1998

Folyóiratszemle - Fritzsche Peter: Kudarcot vallott-e Weimar? VI/1462

1462 FOLYÓIRATSZEMLE ték az egyeduralmat. Ezért, mint Freeze kiemeli, a kanonizációk legitimációs szemszögből kockázatosak és alacsony hatásfokúak voltak. A szerző komoly érdeme a vallás- és politikatörténeti témakör összefüggéseinek feltárása. Külön kiemelnénk a gazdag orosz és amerikai levéltári, a monografikus és a világi és egyházi (orosz egyházmegyei) periodikabeli anyagok sokoldalú, mély elemzését. Felhívnánk az olvasó figyelmét a magyarázó, a tematikát bővítő, -nem szokványos jegyzetapparátusra. The Journal of Modern History, Vol. 68., No. 2. (June 1996), pp. 308-350. К. J. Peter Fritzsche KUDARCOT VALLOTT-E WEIMAR? Peter Fritzsche tanulmányában tizenöt, a weimari köztársaság időszakáról az utóbbi években megjelent könyvet elemez. Elöljáróban leszögezi, hogy a német történészek hagyományosan az első német demokráciával azonosítják a weimari köztársaságot, bár a tények amellett szólnak, hogy a II. világháború után nem jelentett ilyen sokat a németeknek az I. világháború után létrejött köztársaság. Az újabb, e tárgyban készült munkák általában nem a köztársaság és a monarchia szembenállására teszik a hangsúlyt, hanem inkább a társadalmi kapcsolatok milyenségét elemzik. Más szavakkal: a weimari köztársaságot tanulmányozó történészek elszakítják a modernizmust a liberalizmustól és megpróbálják újrafogalmazni, mit is jelent a modern, ill. az antimodern. A hagyományos szemlélet a rövid életű köztársaság történetét a létrehozás, a válság és az összeomlás hármasságában látja, s Weimart, általánosságban, a „klasszikus modernitás" laboratóriumaként tárgyalja, ahol a baloldal és a jobboldal egyaránt kulturális, társadalmi és politikai kísérleteket folytatott. A weimari köztársaságot többé nem tekintik kudarcnak: a Harmadik Birodalmat pedig mint az egyik lehetséges folytatást tárgyalják Weimar viszonylatában. A történészek többsége manapság elveti a hosszú ideig létező és általánosan elfogadott értékelést, s új paradigmákat vezet be az egyes területeken. A társadalmi csoportok politikai törekvéseit többé már nem egyszerű osztálykeretek között tárgyalja; John E. Toews kutatásai nyomán kialakult az a nézet, hogy az embereknek a politikai világról alkotott képe nem tükrözte a társadalmi realitásokat; az egyének számos különböző szerepben léptek fel a társadalom színpadára, például a hazaszeretet nevében sok szociáldemokrata szavazott a nemzetiszocialistákra 1930-ban és 1932-ben. Az „új kulturális történelem" szerint az I. világháború utáni politikai élet legalább olyan mértékben a vágyak és a képzelet műve volt, mint az érdekeké és a funkcióé. Ez az iskola egyben megkérdőjelezi a hagyományos Sonderweg álláspontot is, azaz azt a nézetet, hogy egy speciális német fejlődési út létezett, mely az antiliberális modernitást jelentette. Végül az „új politikai történetírás" kitágította a politikai hatalom felfogását: számos tanulmány jelent meg, melyek a társadalombiztosítás, az oktatás, vagy az egészségügy vizsgálatán keresztül próbálják kideríteni, hogy a Volkskörper nevében hogyan kísérelte meg az állam az egyéneket az ellenőrzése alá vonni. Ebből a szempontból a történészek közvetlen kapcsolatot és folyamatosságot tételeznek fel a weimari köztársaság és a Harmadik Birodalom között. Heinrich August Winkler központi témája a munkásság, az ipar, a szociáldemokraták és modern konzervatívok közötti együttműködés (Weimar, 1918-1933: Die Geschichte der ersten deutschen Demokratie. München, 1933). Winkler szerint a demokrácia egyik legfontosabb funkciója a kompromisszumkeresés, s ebben Weimar az élenjárt. A szociáldemokraták a területszerző háború ellen fordultak, ellenálltak az antidemokratikus tanácsmozgalomnak, koalícióra léptek különböző polgári pártokkal, s közülük csak kevesen léptek át a kommunistákhoz. A másik oldalon a modern jobboldal ugyancsak kivette a részét a „racionalizálási konszenzus" kialakításában 1924 és 1930 között. Winkler a gazdasági világválságban látja azt a tényezőt, mely a „rendszerellenes" erőknek megadta azt a lehetőséget, amelyre másképpen nem nyílt volna alkalmuk: 1929-1930-ban egyre több gyártulajdonos és vállalkozó kezdte a jobboldali nacionalisták nézeteit elfogadni, s egyre többen tekintették a demokráciát gazdasági visszahúzó erőnek. 1930 előtt, Winkler szerint, jelentéktelenek voltak a rendszerellenes mozgalmak (Stahlhelm, Landvolk mozgalom, stb.), sőt, a nemzetiszocialisták 1930 után az egyeduralmi törekvések ellen harcoló népképviselőkként léptek fel, s populizmusuk egyfajta kollektív egységet biztosított számukra a németek széles tömegei előtt. Hans Mommsen (Die verspielte Freiheit: Der Weg der Republik von Weimar in den Untergang 1918 bis 1933, Berlin, 1989) véleménye szerint Weimart a vilmosi korszakból örökölt archaikus politikai hagyományok és társadalmi konfliktusok kötötték gúzsba. Ebből következő-