Századok – 1998

Folyóiratszemle - Freeze G. L.: A rendszert aláásó áhítat: vallásos és politikai válság az orosz birodalom késői szakaszában VI/1459

FOLYÓIRATSZEMLE 1461 szának hangsúlyozása állt a róla kialakított egy­házi-sajtóbeli kép középpontjában. Mindez óva­tosan kapcsolódott a századfordulón az ortodox főpapság titkos reményeivel a pátriárkaság eset­leges visszaállítására és a „zsinati kollegialitás" (a szobornoszty) elvére. A dinasztiának és a kor­mányzatnak azonban egy ilyen egyházi státusz nem lehetett kívánatos, vagy legalábbis (lásd V K. Szabler főügyész megállapításait) ambivalen­sen viszonyult hozzá. Hermogen kanonizálása még más problémákat is felvetett. Nevének régi helyesírás szerinti alkalmazását (Ermogen) a Szinódus azért szorgalmazta, hogy ne azonosít­hassák az egyik korabeli, ugyanilyen nevű lázadó püspökkel. Komolyabb gondot okozott a földi maradványok bomlása. Ezért a koporsót csak a katedrálisban nyitották fel és utaltak a vád meg­alapozatlanságára. A kanonizáció a modern­izálódó Moszkvában kevés hívőt vonzott és az emelkedett spirituális milliót sem tudták már megteremteni. A legfontosabb mégis (éles kont­rasztban 1903-mal) a cárnak az eseményektől való távolmaradása volt. Freeze szerint ez mu­tatta az egyeduralom és az ortodoxia közti nö­vekvő szakadékot. Az egyház az uralkodó nélkül kerülhetett közvetlen kapcsolatba a hívőkkel, a cár és népe helyett az egyházfő és nyája gyűlt össze a fővárosban. A szerző szerint tisztázatlan az uralkodó távollétének motivációja, de a főpapok a magas rangú világi hivatalnokokat vádolták. A konzer­vatív egyháziak még Sztolipinban is az ortodoxia ellenségét látták. Valójában az állam és az egyház ellentétei már az 1905-ös forradalom előtt kié­leződtek. Az Állami Dumákban (1906-tól) és az Államtanácsban elhangzó antiklerikális felszóla­lások és a kormányzat hezitáló egyházpolitikája agresszív védekezésre ösztönözte a legkonzerva­tívabb főpapokat. Az egyház legalább a status quo-t szerette volna megőrizni, valójában szabo­tálta a reformterveket, amivel viszont még a kon­zervatív októbristákat is elidegenítette magától. Szakítva a régi autokratikus alapelvekkel és módszerekkel (pl. a bürokratizmussal, a forma­lizmussal és a monokratikus kormányzati stílus­sal) az ortodox kollegialitás (a szobornoszty) te­óriája fogalmazódott meg a századfordulón, ami viszont Freeze szerint tág értelmezési lehetősé­geket (a főpapi konzervativizmustól a balos de­mokratizálásig) nyújtott az egyháznak. A szerző joggal mutat rá, hogy a népi spiritualitás vidéken maradt fenn legjobban, míg'a városokban tovább éltek a papság merev formalizmuson alapuló li­turgiái, a cár pedig elkerülve a vallásos közsze­replést, a hívők szemében távolodott a hivatalos ortodoxiától. Ebben a helyzetben lehetett Rasz­putyin a sztarecek (a régi szent életű remeték) korabeli torz jelképe és nagy befolyásával, misz­ticizmusával a hivatalos ortodoxiának egyfajta spirituális ellenpontja. Freeze jól látja, hogy po­pulista, démonikus imázsa közelebb állt a nép­hez és jobban hatott a dinasztiára, mint a hi­vatalos egyház. A sztarec típusú személyiség nem lehetett a főpapság számbajöhető szövetsé­gese, amelyet egyébként már a világi szervekkel kialakult konfliktusok amúgyis épp eléggé nyug­talanítottak. Az egyházi előírásoknak leginkább ellent­mondó szentté avatás Joann Makszimovics met­ropolitáé volt (halála bicentenáriumán) 1916-ban Varnava helyi püspök kezdeményezésére To­bolszkban. Már a kérelmet is rendhagyóan nem a Szinódushoz, hanem a cárhoz nyújtották be. A kanonizálást a Szinódus és főügyészei (Szabler, majd őt követően A. D. Szamarin) megpróbálták megakadályozni, vagy legalábbis késleltetni pl. a csodák vizsgálatával, a világháborús körülmé­nyek miatti, a szertartást érintő nehézségek fo­kozódásával. Varnava azonban ügyesen kihasz­nálta korábbi (a cárig terjedő) udvari kapcsola­tait és 1915 őszén a tobolszki katedrálisban a szentté avatással egyenértékű ünneplést celeb­rált. Szamarin a korabeli egyházi és politikai vál­ság hatására elhatározta, hogy megkísérli kide­ríteni Miklósnak az eseményekbeli szerepét. A cári személyi kancellária kezdeti tagadása után mégiscsak kiviláglott, hogy az uralkodó a püspök kérésére pozitívan reagált. Ezután Varnavát a Szinódus elé idézték, kihallgatása azonban nem járt eredménnyel, sőt ő ezt az eljárást a cár és a vallásos emberek elleni támadásnak minősí­tette. Az ügy főtéma lett a sajtóban, amely je­lezte, ha a Szinódussal szemben Varnavának ad­nának igazat, az az ortodox egyházat valaha ért legnagyobb morális csapás lenne. Pedig — mi­után a cár a megbocsátás jegyében kiállt a püs­pök mellett és a Szinódus is le akarta zárni a botrányos ügyet — ez következett be: az egy­háznak megalázó módon meg kellett hátrálnia. Freeze befejezésül megalapozottan írja, hogy az autokráciának a népi kegyeleten nyugvó legitimációja nem volt sikeres. A reszakralizáció ellenhatást váltott ki még az ortodox hívők kö­zött is. Az egyeduralom által korábban ígért tá­mogatás helyett inkább az egyház ügyeibe való beavatkozás nőtt. Az 1917 előtti évtizedben egyre elégedetlenebbek lettek a konzervatív fő­papok. A cár és a kormányzat magatartása (lásd az 1918. és az 1916. évi kanonizációt) csak tovább rontotta az állam és az egyház viszonyát. A szentté avatások (az isteni gondviselés és a szen­tek csodatevő képességei — a földi maradványok épsége — jelei elmaradásával) inkább deszakra­lizálták az ortodoxiát, mint ahogyan szentesítet-

Next

/
Thumbnails
Contents