Századok – 1998

Folyóiratszemle - LaFeber Walter: A világ és az Egyesült Államok VI/1455

1456 FOLYÓIRATSZEMLE ciatörténetben: a vezető külpolitikai tisztviselők szemüvegén keresztül láttatja az amerikai külpolitika alakulását. Ennek ellenére eltért a véleménye számos kortársáétól, amennyiben ő túlzottnak tartotta az európai beavatkozástól való félelmet Latin-Amerika esetében, s következésképpen nem vélte szükségszerűnek sem az E-gyesült Államok beavatkozását a térség ügyeibe. Bemis-től és Perkins-től eltérően Julius W Prattet a külpolitikát alakító nagyobb társadalmi mozgások érdekelték. Az 1812-es amerikaibrit háború kapcsán kiemelte a helyi és a kereskedelmi okokat a háború előzményeinek taglalásánál, míg az 1898-as amerikai-spanyol háború interpretálásakor az üzleti körök, a szociáldarwinizmus és a közvélemény hatásait állította a középpontba. Pratthez hasonlóan Thomas A. Bailey sem folytatott kiterjedt kutatásokat külföldi levéltárakban és nem is nagyon vette figyelembe az idegen országok saját politikáját. Nagysikerű Diplomatic History of the A-merican People (1940) című könyvében megpróbált választ adni arra a kérdésre, hogy a közvélemény hogyan tudja befolyásolni a külpolitikát egy komplex demokratikus államban. Noha a fent említett művéből és egyéb munkáiból arra a következtetésre is lehet jutni, hogy a közvélemény jelentős szerepet játszott ezen a téren, máshol inkább azt sugallja Bailey, hogy az amerikaiak nem képesek folyamatosan követni a külpolitikai eseményeket és ennek következtében meglehetősen szórványos időközökben szólnak bele ténylegesen a külpolitikai irányvonal kialakításába. A nemzeti/nacionalista történészek egyik legjelentősebb, ha nem a legjelentősebb szellemi ellenfele Amerikában az ún. progresszív történetírók közé sorolt Charles A. Beard volt. Beard, a jeles alkotmánytörténésszel, Edward S. Corwinnal egyetértésben amellett foglalt állást az 1930-as és 1940-es években, hogy a gyakran titkos diplomácia korrumpálhatja és gyengítheti az amerikai alkotmányos berendezkedést. Beard elsősorban azzal vívta ki Bemis és a többiek haragját, hogy megkérdőjelezte Franklin D. Roosevelt külpolitikájának jóhiszeműségét az 1937-1941 közötti időszakban, s lényegében azt állította, hogy az elnök tudatosan provokálta a japánokat, hogy azután háborúba vihesse az E-gyesült Államokat. Beard munkássága különösen a wisconsini egyetem történészei között talált nagy visszhangra. Fred Harvey Harrington szemináriumai nagy szerepet játszottak nézetei terjesztésében, s Harrington tanítványa volt az a William Appleman Williams is, akit az ún. újbaloldali történészek legjelentősebb alakjának tartanak. Williams egyébként John Hay „nyitott kapu"-elvének tanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy ez a külpolitikai elv nemcsak az Egyesült Államok nagyhatalommá válásához vezetett az 1890-es éveket követően, hanem ennek az elvnek a szellemében lépett be az ország mindkét világháborúba, ennek a szellemében ellenezte a gyarmati felszabadító forradalmakat 1919-et követően, s a tengerentúli birodalom felépítése miatt torzult el az amerikai társadalmi fejlődés is. Egy olyan konzenszust rajzolt fel, amelyben az elitek és egyes társadalmi csoportok (beleértve az üzleti, a vallási és a tudományos köröket is) egy olyan ideológia mellett kötelezték el magukat, amely aláásta a hagyományos értékrendszert otthon és megakadályozta az önrendelkezést külföldön. Williams-hez hasonlóan erős kritikai hangot ütött meg az amerikai külpolitikát illetően Norman Graebner is. Williams-hez hasonlóan ő sem dolgozott túl sokat külföldi levéltárakban, viszont vele ellentétben inkább a Reinhold Niebuhr, Hans Morgenthau és George F Ken nan nevével fémjelzett ún. realista iskolát képviselte. A „realisták" a nemzetállamot tekintették a kulcsfontosságú politikai egységnek, a nemzetközi erőegyensúlyra helyezték a fő hangsúlyt, előtérbe helyezték a mérhető katonai és gazdasági hatalmat a „nemzeti érdekek" védelmében, s kihangsúlyozták, hogy a diplomáciai célkitűzéseknek mindig meg kell felelniük a rendelkezésre álló erőnek. Az Egyesült Államok külpolitikájával foglalkozó újabb kutatások számos, addig elhanyagolt kérdésre próbáltak választ adni. A legújabb munkák alapján jobban megérthetjük Amerika forradalomellenes magatartásának indítékait, többet tudunk meg azokról az országokról, amelyekkel az Egyesült Államok kapcsolatba került, s alaposabbak lettek az ismereteink az amerikai külpolitikai döntéshozó mechanizmus mibenlétét illetően is. Röviden: az újabb kutatások két különböző, de egymással összeegyeztethető és egymást kiegészítő irányba haladnak. Az egyik egy „belső" irányultság, amely a demokratikus folyamatok és a külpolitika egymásrahatását vizsgálja. Az ezen a téren folytatott vizsgálatok érintették a bürokratikus nemzetbiztonsági rendszer működésének, a nemzetbiztonsági állam elveinek, a külpolitikai döntéshozók lélektanának, a hivatalnokokból és a magánszektor vezetőiből álló külpolitikai elitcsoport jellemzőinek, valamint az alkotmány és a globális, gyakran militarista külpolitika viszonyának a leírását. A másik, a „külső" irányultság célja, Ernest R. May megfogalmazásával, a levéltári kutatásokon alapuló, többnemzetiségű megközelítés.