Századok – 1998

Folyóiratszemle - Volkova I. V.; Kurukin I. V.: A palotaforradalmak jelensége a 17–20. századi Oroszország politikai történetében VI/1438

1440 FOLYÓIRATSZEMLE szerzők joggal hívják fel a figyelmet arra, hogy a történetírók a 18. századi állami intézményeket mint az abszolutista rendszerhez tartozó elemeket fogták fel és fejlődésük elemzésekor elhanyagolták, hogy ezen szervek az államfők és nemesi alattvalóik eltérő törekvései talaján jöttek létre. A monarcháknak a legfelső bürokratikus intézményekre mint engedelmes politikai eszközökre volt szükségük, ezzel szemben a nemeseknek mint privilégiumaikat biztosító, törvényhozó, rétegképviseleti választott szervekre. Az eltérő tendenciákra különösen jó példa a 18. sz. második fele, amikor az udvari fordulat után trónra került új cárt a nemesség szerint közülük választott testületnek kellene megerősítenie posztján, valamint szélesebb jogkörrel újjá kellene szervezni a szenátust. Természetesen ez ellentmondott az abszolutizmus orosz variánsának és II. Katalin (sőt általánosságban az orosz cárok) politikájának. A szerzőkkel egyet lehet érteni abban, hogy az alkotmányos terveknek akár a részleges megvalósulása is a jogállamiság felé tett lépésként minősíthető és a sikertelenség ellenére nem múltak el nyomtalanul. A palotaforradalmak az orosz államiság sajátos szabályozási eszközei, a főhatalomra gyakorolt civilizált hatás módjai lettek egy olyan politikai berendezkedésű országban, ahol a legalitás hiánya miatt a változást akaró erők csak a katonaságra (főleg a gárdára) támaszkodhattak. Volkova és Kurukin kitűnően érzékelteti hogyan változott meg a 18. században az összeesküvések lefolyása. Először a politikai „pártok" nyílt harcot vívtak egymás ellen, később az akciókban már csak a gárdaezredek katonái vettek részt, míg az időszak végén a készülő fordulatról már csak a gárda főtisztjei és a polgári hivatalnokok szúk köre tudott és vitte végbe. Az európai gyakorlattól eltérően Oroszországban a gárdaezredeknek nagy szerepük volt és ,jó politikai iskolának" bizonyultak. A gárda vezetése és állománya 1741-ben németellenes, patrióta éllel lépett fel az új uralkodó mellett, míg 1762 és 1801 között az alkotmányos tervekkel szimpatizált. A szerzők jól érzékeltetik, milyen módszerekkel próbálták az udvari fordulatok után trónra került cárok megőrizni a gárda hűségét, vagy ún. „saját gárdát" létrehozni. Az államcsínyeket végrehajtók mindig ügyeltek, hogy fenntartsák a törvényesség látszatát (pl. hivatkoztak a nép kívánságára) és mind ők, mind az új uralkodók igyekeztek a hatalom (katonai eskütétellel, manifesztumokkal, politikai proklamációkkal, a korábbi orosz történelem számukra kedvező ún. „kijavításával", szigorú cenzúrázással stb.) jogi, politikai legitimálására. A két szerző szerint a dilettantizmus és a radikalizmus jegyei egyaránt föllelhetők az összeesküvésekben, anarchikusságuk, szervezési sajátosságaik és konzervatív politikai attitűdjük pedig a társadalmi tiltakozás népi variánsához; az ún. trónbitorláshoz ie közelíti őket. Úgy véljük, ez utóbbit további összehasonlító elemzésekkel kellene alátámasztani. Volkova és Kurukin tanulmányukban merész egyetemes történeti összevetésekre vállalkoznak. Megállapítják, hogy a palotaforradalmak nem jellemezték sem a klasszikus francia, sem az Oroszországhoz hasonló elmaradott területek abszolutizmusait. Egyetérthetünk azzal, hogy az orosz variáns a keleti típusú bizánci államisághoz állt közel és I. Péter az európai (technikai, gazdasági, politikai, kulturális) vívmányokat próbálta modernizáló céllal az orosz jobbágyrendszerbe átültetni. Szerintünk a latin-amerikai katonai lázadásokkal való lehetséges párhuzamokat tovább kellene vizsgálni. Az orosz államcsínyek valóban a korlátlan önkényuralom és a jobbágyrendszer stabilitását segítették elő. A szerzők jól látják, hogy ezek állandósulását a három fő politikai faktor (a főhatalom, az uralkodó elit és a nemesség) érdekeinek — ugyan ellentmondásoktól sem mentes — egybeesése tette lehetővé. Ez a relatív egyensúly a 18. sz. második felében jött létre és kihatott a következő század elejének társadalom- és politikatörténetére. A 19. sz. első negyedében a felülről ható akadálymechanizmus miatt az egyeduralom késlekedett a történeti fejlődést elősegítő lépések megtételével, kényszerkompromisszumokkal semlegesítette az ellenzéket és valójában lemondott a társadalmi-politikai rendszer korszerűsítéséről. Ez a védekező hatalmi mechanizmus állandóan készen állt a politikai kurzusváltásra. A szerzők joggal hangsúlyozzák a korábbi összeesküvések hatását a 19. századi hatalmi (cenzúra-) gépezet működési elveire. A reformterveket a legrövidebb úton, szigorú konspirációval és teljes és részinformációkkal rendelkező hivatalnoki körökkel igyekeztek megvalósítani. A két szerző a 19-20. sz. eleji egyeduralom történetével kapcsolatban Kljucsevszkijjel egyetértve kiemeli, hogy a jobbágy- és az államrend alapvető átalakításának elodázásával valójában a kapitalizmusra való alkotmányos átmenet húzódott el. A főhatalomnak a stabilitását, de egyúttal a társadalomtól való izolációját az óriásivá duzzadt bürokrácia (a 19. században 15-16.000-ről 385.000 főre nőtt) biztosította. Az ún. közös felelősségben a cár mellett a szakigazgatási apparátus is osztozott, ami egyrészt „falat húzott" az uralkodó és alattvalói közé, másrészt védte is a cárt a politikai erők elszámoltatási törekvéseitől. A múlt század második felében (különösen annak utolsó harmadában) az archaikus