Századok – 1998

Folyóiratszemle - Volkova I. V.; Kurukin I. V.: A palotaforradalmak jelensége a 17–20. századi Oroszország politikai történetében VI/1438

FOLYÓIRATSZEMLE 1439 vizsgálták csak a fenti tematikának. Úgy véljük, Volkova és Kurukin jól látja, hogy Oroszország tekintetében a palotaforradalmakat valóban (mintegy előfeltételként) meg kellett előznie az államegység megerősítésének, a hatalom koncentrációjának és az uralkodó rétegek jogtudata fejlődésének. Mindez pedig összességében nem ment végbe korábban a 17. sz. második felénél - a 18. sz. első negyedénél. A tanulmány írói szemléletesen illusztrálják az uralkodó osztály rétegei közti és azon belüli, 1682 és 1689 közötti válságot, ahol még nem kikristályosodottan, de mégis láthatóan már megjelentek a sajátos orosz egyeduralom 18. századi szakasza udvari fordulatainak fő vonásai. Olyanok, mint a palotaforradalom mechanizmusa, mozgatóerői, a vezető személyiségek, a fordulat „törvényesnek való beállítása", a mindenkori monarchiával és a politikai rezsimmel kapcsolatos okok és célok. Még I. Péter uralkodása előtt az orosz egyeduralomnak olyan formája és a cárnak akkora (korlátlanná és szakrálissá váló) hatalma alakult ki, ami tovább erősödve a 18. sz. eleji reformokkal olyan abszolutizmust honosított meg, amelyben a cár és a katonai-rendőri, bürokratikus apparátus teljhatalma miatt a nemesség elégedetlen része csak a palotaforradalmak révén remélhetett változást. A fentieket a szerzők jól érzékeltetik az orosz és a nyugati gazdasági, társadalmi és politikai állapotok összevetésével. Oroszországra a redisztributív gazdaság, az uralkodónak bármely alattvalója feletti korlátlan hatalma és a jogrendszer elmaradottsága (főleg a képviseleti-önkormányzati és a nemesség csoport- és tulajdonosi jogait emelnénk ki) volt jellemző. Nyugaton viszont a gazdaság gyorsan fejlődött, a fő politikai erők dinamikus egyensúlyban voltak, felerősödött ajogi intézmény- és normarendszer fejlődése is a fenti területeken. Az orosz despotikus államrend immáron erodálta az uralkodó osztály rétegstruktúráját; a cári önkénytől, vagy jóindulattól függően veszélybe kerülhetett a nemesi vagyon, a szolgálati karrier, vagy épp fordítva, nagy anyagi gyarapodás és „mesés politikai pályafutás" következett be. Kljucsevszkij úgy jellemezte ezt a helyzetet, mint a cárnak a rendszer feletti hatalmát. I. Péter reformjainak a nemességre való hatásával, az átalakulás és az udvari fordulatok kapcsolatával korán (pl. M. M. Scserbatov) és különböző politikai beállítottságú gondolkodók (így az előzővel szöges ellentétben álló Ragyiscsev) foglalkoztak. Joggal feltételezhették, hogy ha nem szűnik meg a törvényes szabadság és nem megy végbe a főhatalmat korlátozó intézmények megszüntetése (vagy alávetése); elmaradt volna az erőszakos fordulatok sorozata. A szerzők pontosan látják I. Péter kora hatalmi mechanizmusában a politikai stabilitást fenyegető vonásokat. Az ország erejének túlfeszítése révén a politikai irányvonal korrekcióra szorult, a kiépített bürokratikus gépezet öntörvényszerűen igazodott a mindenkori politikai körülményekhez, a parancs típusú igazgatási módszerek nem tették lehetővé a nyílt, hanem csak az összeesküvésekben megnyilvánuló oppozíciót, végül az alattvalóknak az uralkodóhoz való viszonyát döntően gyors meggazdagodásuk lehetősége motiválta. A birtokadományozási politika három tényezőt kapcsolt össze: az uralkodó osztály jólétének fokát, politikai aktivitásukat és a cártól való függésüket. A keleti típusú társadalmi és államfejlődés (ami Oroszországot is jellemezte) nem tette lehetővé az európai értelemben vett teljes jogú tulajdonosok és a civil társadalom kialakulását. A 18. században a közhatalomban való nagyobb részesedés több joggal járt. Az államrend a kiemelkedő cárok alatt stabil maradt, viszont rögtön megrendült ha gyengébb kezű és az elit hatalmi harcaiba belebonyolódó uralkodó került a trónra. I. Péter az orosz társadalmi hagyományok teljes elvetésével maga ásta alá rendszere stabilitását. Ez és az éles értékrendbeli változás kihatott a politikai etikai normákra. Miután az állam a társadalmi élet összes szféráját ellenőrizte és a legális politikai ténykedésnek még az embrionális formái se jöhettek létre, a cár, az uralkodó elit és a nemesség közti ellentétek egyedüli feloldásaként az államcsínyek kínálkoztak. A fenti „politikai háromszögben" a feszültségek 1725-re a szolgálati és az állami fiskális terhek fokozódásával már olyan méretűek lettek, amelyek az uralkodó osztály jólétét — ha nem nyernek megoldást — alapjaiban fenyegették. Ezt a tendenciát a szerzők meggyőzően bizonyítják. Volkova és Kurukon rámutat, hogy az I. Péteréhez hasonló parancsuralmi módszerek III. Péter és I. Pál alatt, mivel (pl. a terhek növelésével, a földesúr-jobbágy viszonyba való beavatkozással, kormányzati kompetenciájuk korlátozásával és az új gárdarenddel kapcsolatban) a nemesség alapvető érdekeit érintették, a kormányzó elit válaszreakcióit vonták maguk után. A hatalom centralizációja és az egyeduralom „nemzetietlen-egyházellenes" doktrínája a két cárt a nemesek szemében tirannusokként tüntette fel, ami elűzésükhöz vezetett. I. Péter utódai közül azok voltak védettebbek az összeesküvésekkel szemben, akik (mint pl. I. Erzsébet és II. Katalin) bizonyos engedményeket (így a rang- és birtokadományozás növelésével, a szolgálat enyhítésével és főleg a korporációs jogokat garantáló 1785. évi kiváltságlevéllel) tettek. A