Századok – 1998

Történeti irodalom - Magyarország történeti demográfiája (1896–1995) (Ism.: Szabó A. Ferenc) VI/1428

TÖRTÉNETI IRODALOM 1431 hosszú távú demográfiai trendek felrajzolására alkalmasak. Meg kell jegyeznünk, hogy a fontos kötet viszonylag kevés nemzetközi kitekintést nyújt az olvasóknak. Ez azonban nem írható kizárólag a szerkesztő rovására, hiszen a történeti demográfiai kutatások igen különböző fejlettségi színvonalon állnak a világ országaiban. Az adatbázisok jellege, de a kutatói szempontok is sokban különböznek egymástól. Ez még akkor is észlelhető, ha egy magyar származású kutató, a nemzetközileg ismert Demény Pál elemzéseit olvassuk. Az Egyesült Államokban tevékenykedő, gyakran ENSZ megbízásokat is teljesítő demográfus a világnépesedési tendenciák felől közelít a kis magyar glóbusz problémái felé. Tanulmánya nemcsak ezért érdemel figyelmet, hanem főleg azért, mert ráébreszti a hazai olvasókat a világ és a világnézetek sokféleségére. Bizonyítja, hogy a történeti demográfiát nemcsak arra lehet felhasználni, hogy leíijuk azt az utat, amit népállományának fejlődése közepette leírt egy-egy ország, hanem arra is alkalmas, hogy a jövő felé nyújtson kitekintést. A históriai és a futurológiai aspektus összekapcsolása megtermékenyítheti a szakmát, de mivel egyúttal irritálóan szakít a hagyományos nemzeti látószöggel, el is tűnődhetünk arról, ha annyira nem fontos egy mai nemzet számára, hogy milyen volt a múltja, s milyen jövő vár rá, mert sorsa úgyis a felolvadás, az elvegyülés az egységesülő világ népei körében, akkor egyáltalán szükség van-e történeti demográfiai kutatásokra? Demény nem pesszimista, mint — valljuk meg — a hazai történészek, demográfusok jelentős része, akiknek érdeklődését túlságosan leköti a térség magyarságának történelmi távlatokban tapasztalható kétségtelen térvesztése, relatív összezsugorodása és eljelentéktelensége a világban lezajló demográfiai folyamatok árnyékában. Demény egyenesen megdicséri a magyarságot, hogy polgárosodása folyamatában, érvényre hagyta jutni a demográfiai átmenetet, s ma nem egy túlnépesedett, ezer demográfiai alapú feszültségtől szenvedő pontja a világnak. Megállapítja, hogy Etiópiának, a Fülöp szigeteknek és Thaiföldnek a századfordulón éppen úgy 7 millió lakosa volt, mint a mai Magyarországnak. (Az nem foglalkoztatja, hogy akkor nem volt még mai értelemben vett ország!) A másik 3 ország ma 59,59 és 68 milliós, és szegénységgel és túlnépesedéssel küzd. Arra nem fordít figyelmet, hogy például Etiópia még ma is ritkábban lakott ország, mint Magyarország, s az sem izgatja, hogy egyáltalán nem biztos történelmileg, hogy a nagyarányú népesedés az egyedüli oka sajátos helyzetüknek, hiszen bonyolultabb kérdés a modernizáció annál, hogy kijelenthetnénk: azért szegények, mert túlnépesedtek. Hiszen lehetnek azért is túlnépesedettek, mert szegények! A globális felelősséget érző, ám a nemzeti szempontokat elvető szerző azzal nem számol, hogy az emberiség attól is szegényebb lehet, ha egyes viszonylag fejlett, a történelemben mások előtt utat törő nemzetek eljelentéktelenednek, sőt idővel eltűnnek. A globális homogenizációval legalább egyenértékű a lokális, regionális diverzitás, különféleség és másság. Valamikor jelentős európai civilizációk nemzetközi befolyásának, hatásának csökkenése vagy eltűnése éppen úgy szegényítheti az emberiséget, mint a túlnépesedés által kiváltott feszültségek. A fő magyar demográfiai sajátosságot Demény Pál abban látja, hogy „Európának a huszadik században megkezdődött és a század második felében egyre gyorsuló tempóban folytatódó demográfiai marginalizálódását Magyarország népességi dinamikája felnagyított formában mutatja be." (382. o.) Ennek leszögezése után viszont rámutat arra, hogy ez a pionír szerep már megszűnt, hiszen a magyar születésgyakoriság, amelynek alacsony szintjét annyira fájlalja a magyar közvélemény, már az európai átlag fölött áll. Jól látja, hogy az európai kontinensen, és nálunk még fokozottabban, ma az öregedés kiváltotta aggodalmak a legindokoltabbak. Viszont a magyar demográfusok jelentős részével egybehangzóan, nem jut el odáig, hogy ezen a problémán nemcsak az egészségügyi és a szociális gondok megoldásával lehet javítani, hanem a születési mozgalom anyagi és morális támogatásával is. Ez pedig nem fog magától menni, csak kemény elhatározások nyomán. Éppen ezért hat a különben érdekfeszítő és informatív dolgozat végén deus ex machinaként a következő megállapítás: „Magyarországon ma alig több mint 100 000 gyermek születik évente. Biztosítva van-e soványodó számú generációknak az alsó- és középfokú iskolákban elérhető legmagasabb minőségű nevelése? Nagy a valószínűsége, hogy amikor a válasz ilyen és hasonló kérdésekre igenlővé válhat, az alacsony születésszám közvetlenül nem javítható problémája magától is megoldódik." (386. o.) Behatárolt terjedelmű recenziónkban nem szólhattunk bővebben a kötet több dolgozatáról, olyan kiváló demográfusok írásairól, mint Csernák Józsefné, Józan Péter, Kamarás Ferenc, Klinger András vagy Vuklovich György. Ezek a 20. századi kérdéseket taglaló munkák azonban történelmi aspektusból talán nem olyan fontosak, mint a többiek. Tudjuk persze, hogy idővel minden jelenkori elemzés történetivé válik. A történeti demográfia hazánkban is egyre sarkosabban definiálható diszciplína. A millecentenáriumi előadásokat szaktanulmányokká fejlesztett szerzők, s a szerkesztő érdeme, hogy ez a szakterület egy jelentős áttekintéssel gyarapodott. Szabó A. Ferenc