Századok – 1998

Történeti irodalom - Magyarország történeti demográfiája (1896–1995) (Ism.: Szabó A. Ferenc) VI/1428

1430 TÖRTÉNETI IRODALOM lakosság száma. (Az imént említett székely népgyarapodás már egészségügyileg, s főleg járványügyileg fejlettebb korszakban történt.) Tömeges volt a 18. századi migráció, de elsősorban belső vándorlás, honfoglalás történt, s a hosszú békeidőszakban viszonylag zavartalanul folyhatott a természetes szaporodás. A magyarság visszaszorulása pedig vagy nem volt akkora mértékű, mint amekkorának korábban gondoltuk, vagy korábban ment végbe. Egyébként több szerző gondolata is egybecseng abban a tekintetben, hogy a történelmi Magyarország a honfoglalástól kezdődően, az Árpád- koron keresztül, mindig is olyan többnemzetiségű ország volt, amelynek különösen ritkán lakott peremvidékein kisebbségi lakosok éltek. A Felvidék, Nyugat- Magyarország, Kárpátalja, Dél-Erdély mellett — Blazovich László írta meg —, hogy a Délvidéken is. A kötet tanulmányai mindazonáltal mégis egybecsengenek abban, hogy a magyarság többségi népelemként benépesítette a Kárpát medence központi területét és a folyóvölgyek javarészét. Azért szerezhette vissza a dualizmus korában csaknem korábbi túlsúlyát, a Horvát királyság nélkül számított területen, mert az országhatáron kívülről és a peremvidékekről migráló telepesek mindig közéje települtek a majoritásban lévő magyarságnak, s hozzá asszimilálódtak. Ezt a koncepciót csak a legforrásszegényebb honfoglalás és Árpád korral foglalkozó Kristó Gyula nem osztja. Nincs terünk a különben invenciózus és termékeny, s az írott források ismerete terén tökéletesen felkészült középkorász nézetrendszerét kritikusan ismertetni, megtették ezt már többen is. Vámbéry Ármintól, Molnár Eriktől és mai multikultúralitástól ihletett koncepciója egyelőre egyéni vagy legalábbis erősen kisebbségi vélemény. Különösen a Dzsajháni hagyományban található 20 000 magyar harcos számadatából kiinduló túlfeszített elképzelései szemet szúróak. Most erről csak annyit, hogy még a 20. századi technicizált diktatúrák sem tudták hadbaszólítani, „felvonultatni" népességük 10 %-át. A szerzőnél mégis csak 56 000 — a Kárpát medencében kisebbséget alkotó — honfoglaló magyar lesz a 20 000 harcosból. Befejezve a nemzetiségi demográfiával is foglalkozó tanulmányok sorát, Hoóz István alapos és mégis tömör összefoglalását említjük a Kárpát medence nemzetiségi struktúrájának átalakulásáról. Akárcsak a 18. századi népesedési folyamatokkal kapcsolatban, nála is túlzottnak tartjuk a külső migráció befolyásoló szerepének az ábrázolását. Ugyanis Hoóz szerint Erdély nemzetiségi összetételének megváltozását elsősorban a regáti betelepítések okozták. Az erdélyi magyarság demográfiai arányát nyolc évtizeddel Trianon után is meglepően jól tartja; a legjobban az utódállamok magyarsága közül. A számunkra nem kedvezőtlen 1910. évi népszámláláson elért 32 %-ról csupán 21 %-ra csökkent a magyarok aránya ebben a régióban. Annak ellenére, hogy 3 hullámban mintegy félmillió erdélyi magyar költözött át az anyaországba 1918 óta. Természetesen folyt és folyik is betelepülés Erdélybe a Kárpátokon túlról, de ez a tényező inkább csak lokális hatást fejthetett ki még az ezzel az eszközzel leginkább élő Ceausescu korban is. A döntő faktor a nemzetiségi arányok megváltozásában, a demográfiai arányokban és folyamatokban keresendő. Nagyobb populáció határozottan kisebbel összezárva, hacsak nincsenek közöttük a kisebbség javára jelentősen eltérő demográfiai tendenciák, törvényszerűen odavezet, hogy a kisebb még kisebb, a nagyobb, még nagyobb lesz. Az erdélyi magyarság azért őrizhette meg viszonylag jól népállományát, mert a többségi nemzettel csak csekély asszimilációs felület köti össze a jelentős kulturális és mentális különbségek miatt. A gyűjtemény kiindulópontját képező 4 előadássorozatban, a korai történeti demográfiai kérdésekkel foglalkozó témák tárgyalásánál, elsősorban történészek szerepeltek. Ahogyan közeledtek a mához a témák, úgy kerültek előtérbe a hazai szakdemográfusok. Aki mind a két területen otthonosan mozog, s ezzel tulajdonképpen megtestesíti a történeti demográfus optimális alakját, az mindkét műfajban előadóképes. Kovacsics József ezek közé a szakemberek közé tartozik. Árpádkori előadása után az ő írása hidalja át az első magyarországi népszámlálás (1787) és az első, modern, Keleti Károly kezdeményezésére megtartott, 1870. évi népszámlálás közötti közel egy évszázadot, amelyet már bizonyos adatgazdagság, célirányos népösszeírások jellemeztek, de hiányzott belőlük a rendszeresség és az összehasonlításokra és prognosztizálásokra lehetőséget adó közös szempontrendszer. Faragó Tamás, a Népességtudományi Kutató Intézet történész igazgatója a 18. századi Magyarország családjairól és háztartásairól értekezett. Történelmi szociológiai szempontokkal gazdagítva a demográfiai aspektust. Igazságtalanok lennénk azonban néhány más szerzővel, ha nem tennénk említést arról, hogy ezt ők is megtették. A Szászföld és a Székelyföld témáját feldolgozó kutatók sem elégedtek meg a csupasz számadatok felsorolásával. Ahol tehették, a társadalmi összefüggéseket is felvillantották. Granasztói György dolgozatának módszertani érdemei mellett sem mehetünk el szótlanul, ugyanis miközben hazánk történeti demográfiai fejlődésének longitudinális vizsgálatára vállalkozott, nemzetközi összefüggéseket rajzolt fel, kitekintést adva a dunai térség mellett az európai demográfiai helyzetre is. Regresszióelemzései több évszázadot átfogó