Századok – 1998

Történeti irodalom - Pető Andrea: Nőhistóriák. A politizáló magyar nők történetéből 1945–1951 (Ism.: Juhász Borbála) VI/1406

1406 TÖRTÉNETI IRODALOM Pető Andrea NŐHISTÓRIÁK. -A POLITIZÁLÓ MAGYAR NŐK TÖRTÉNETÉBŐL (1945-1951) Seneca Kiadó, Budapest, 1998, 183 o. A nemek szerint differenciált történelem fogalma még meglehetősen szokatlanul cseng a magyar történetírás olvasóinak körében, s a nőtörténelem műfaja sem nyert még egyenrangú befogadtatást a hagyományos történetírás berkeibe. Pető Andrea első önálló könyve mindkét megközelítést sikeresen vezeti be, illetve erősíti meg a történeti köztudatban azáltal, hogy a magyar történelem egy, a politikatörténet által már alaposan feldolgozott korszakát, az 1945 és 1951 közötti rendszerváltást vizsgálja abból a szempontból, miért nem tudták a nők a háború után kényszerűségből szerzett számbeli fölényüket a hatalmi struktúrák területén kamatoztatni, s maradtak továbbra is alávetett szerepben. A könyv fejezetei lépésről lépésre bizonyítják ennek az állításnak a jogosultságát annak ellenére, hogy Magyarországon politikai és emancipációs szempontból mást jelentett nőnek lenni 1945 előtt és után. A háború utáni nagy társadalmi átalakulás fontos része volt a női választójog megszerzése, a családjogi és nyugdíjreform, az egyetemek megnyitása, a nemi diszkrimináció megszüntetése bizonyos szakmákban, miközben a rohamosan növekvő, s nagy káderigényű kommunista párt aktívan bevonta a nőket a politikába. Am Pető Andrea pontosan a kommunista párt történetéből idéz annak aláfestésére, hogy a hierarchikus érzelmi szerkezetek alá-fölé rendeltsége változatlan maradt, s a nők alárendelődtek szerelmüknek. A Nőhistóriák szellemiségét áthatja a szerző társadalomtörténeti indíttatása, (melyre egyértelműen utal, hogy a szerző Hanák Péter emlékének ajánlja a könyvet), és a nyugati, elsősorban angolszász és német szakirodalom hatása. A magyarra nehézkesen lefordítható „gender history", a fent említett nemek szerint differenciált történelem, a nő, mint csoport, a nő, mint szerep, illetve a női szervezetek történetét a két nem hatalmi viszonyának összefüggéseiben és kölcsönhatásaiban vizsgálja. Ezáltal a nőtörténelem új kutatási eredményei elmozdulhatnak a marginális és alternatívnak tekintett pályákról, s a Magyarországon hagyományos értelemben vett történelem sávjai is megnyílnak előttük. Pető mindehhez többféle forrásból merített, s többféle módszertani megközelítést alkalmazott könyvében, melyet maga olyan „mozaikok" gyűjteményének nevezett, melynek darabjai korábban más formában már megjelentek angolul. A szerző dicséretére váljék, milyen ügyesen kerülte el a nyugati és hazai társadalomtudományokban is jelenlevő tudósok gyakori hibáját, a nyilvánvaló fordítások alig magyarosított, nyelvileg elidegenítő szóhasználatát, s oltotta be mívesen szellemi közéletünkbe a nőtörténelem több fontos fogalmát. A könyv Bevezetése összefoglalja a magyar nőszervezetek 1945 előtti történetét, s áttekintést nyújt a háború utáni átalakulás hatásairól. A nők mozgósításának és önszerveződésének már meglevő „anyai" illetve „nemzeti" keretei, melyet gyakran színeztek vallási motivációk is, háttérbe szorultak a „forradalmi-egyenlősítő" keret elől. A Magyar Nők Demokratikus Szövetségének túlsúlya még a hagyományos polgári feminista mozgalmat is elsöpörte, s a magyarországi nőemancipáció, mint politikai-ideológiai döntés, a gyakorlatban többször a nőpolitikusok aktív közreműködése nélkül zajlott. A nőszervezetek és a politika viszonya így ambivalens volt, a nők nagy tömegeinek mobilizálása s politikai emancipációja párhuzamosan zajlott egy részük passzivizálásával és elnémításával. A továbbiakban öt fejezet foglalkozik a nőszervezetek történetével, s írja le, hogyan fojtották meg a független szervezeteket 1951-re. A legátfogóbb ezek közül a Megszüntetve, elvesztve fejezet, mely a háború utáni rendszerváltás nagyszerű illusztrációjaként mutatja be a magyarországi nőegyesületek megszüntetésének jogi, gazdasági és társadalmi vonatkozásait. A következőkben külön fejezet tárgyalja az izraelita nőegyesületek, a Feministák Egyesülete, az MNDSZ és a szociáldemokrata nőmozgalom sorsát az adott időszakban. A szerző itt alapvetően az egyesületek fennmaradt anyagait és belügyminiszteri, párt- és intézménytörténeti levéltári forrásokat használ. A két, számomra legérdekesebb fejezete Pető könyvének azonban a „Nem jöhet más csak tiszta fény és napsütés..." és a Mozgalom nőkatonái avagy az „egyenruházott nők", mivel mindkét rész úttörő módon használja forrásait (memoár illetve rendőri fegyelmi tárgyalások jegyzőkönyvei) s pontos olvasatuk magyarázatot ad a könyv címére is. A szerző megfogalmazása szerint itt olyan forrásokat használt, melyek a „személyes történelem dimenzióiba tartoznak". Kádár János ifjúkon mozgalmár szerelmének, Döme Piroskának és a híres kommunista mártír, Balla Aladár élettársának visszaemlékezésének feldolgozásakor Pető megcáfolta azt a tévhitet, hogy a memoár rossz történelmi