Századok – 1998

Történeti irodalom - N. Szabó József: Magyar kultúra – egyetemes kultúra (Ism.: Niederhauser Emil) VI/1404

TÖRTÉNETI IRODALOM 1405 Egyesült Államok és Nagy-Britannia a békeszerződés megkötése előtt nem voltak hajlandók komolyan foglalkozni a kérdéssel, utána pedig a nemzetközi politika akadályozta meg a kapcsolatok kiépítését. Svédország könnyebbnek ígérkezett, hiszen itt a kapcsolatok a háború miatt nem szakadtak meg, a stockholmi magyar követ a szociáldemokrata Böhm Vilmos volt, maga is emigráns Svédországban a háború idején. Még egyszerűbbnek mutatkozott a helyzet Olaszország vonatkozásában, ahol a háború után is számos magyar egyetemi tanszék és intézet maradt meg, a fogadókészség is nagy volt, hiszen az olasz kormányzatnak is szüksége volt kitörési pontokra. Itt még a régebben kötött kultúregyezményt is fel lehetett használni. A szerző az ekkor történt megállapodásokat is figyelemmel kiséri, pl. 1848 centenáriumának a megünneplése kapcsán az előkészületeket, de a tényleges megvalósulással már nem foglalkozik. Megelégszik a kultuszminisztérium levéltári anyagával, amely minden esetben és indokoltan a fő forrása. Németország az adott időpontban nincs; minden, ami német, ekkor annyira negatív, hogy ezzel nem volt mit kezdeni. A magyar politika helyesen Bécs felé orientálódott, ahol ugyancsak megmaradtak intézmények, s amely a német nyelvű kultúra fenntartásának ekkor politikailag elfogadható otthona lehetett. Ausztria mellett pedig Svájc is felértékelődött. A magyar kormányzat a palesztinai zsidó szervezetekkel is megpróbálta kiépíteni a kapcsolatokat, hiszen itt bizonyos személyi lehetőségekkel is lehetett számolni az oda kivándorolt magyarországi zsidók kapcsán. Az 1947-es zavaros, háborús idők ellenére éppen 1947 júniusában sikerült a jeruzsálemi egyetemen létrehozni egy magyar intézetet, ezt azonban már 1948 áprilisában, politikai okokból természetesen, szüneteltették. Lengyelországgal és Törökországgal jók voltak a kapcsolatok, az ottani fél szívesen fogadta a magyar kezdeményeket. Bulgáriával viszont stagnáltak a kapcsolatok, egy magyar írócsoport ottani látogatása ellenére. A nagyon sok részletet, konkrét adatot felsoroló fejezetek után egy összefoglalásban N. Szabó József arra utal, hogy a kapcsolatok kiépítésének négy területe volt gyümölcsönző, legalábbis bizonyos mértékig, a zene, a könyvtárak kapcsolatai, az irodalom és a képzőművészet, persze országonként változó arányban. A magyar kormányzat a kitörés terén erősen számolt a nyugati magyar emigrációval (a Szovjetunióbeli jelentős magyar emigráció zömmel hazatért), vagy úgy, hogy azok is hazajönnek, vagy hogy a továbbiakban kapcsolataik révén ők is elősegítik a magyarságkép előnyös változását. Az 1947-es fejlemények, egy újabb magyar emigrációs hullám megindulása persze nem engedte ezeket a reményeket kibontakoztatni. A civil szervezetek, különböző baráti társaságok többnyire csak idehazajöttek létre, a fordulat után pedig elsorvadtak, hogy helyükre esetleg felülről irányított szervezetek kerüljenek. Jelentős szerepet játszottak a külföldi magyar tudományos intézetek, Collegium Hungaricumok, már ahol voltak, és folytatták működésüket. A tudományos együttműködésben a szerző a történészek és az orvosok szerepét emeli ki, a történészek a múlt káros maradványainak a felszámolása érdekében léptek fel. Kulturális egyezményt nem minden országgal sikerült megkötni, volt, ahol a régebbi maradt érvényben, a jugoszláv és a lengyel még politikamentesen volt megköthető, a többi már csak a népi demokratikus baráti országokkal került sorra. A szerző azt a térséget, amellyel a magyar kultúrdiplomácia elsődlegesen kívánt számolni, hol Kelet-Európának, hol Közép-Európának, hol szintézisszerúen Kelet-Közép-Európának nevezi, de a Délkelet-Európa forma is szerepel, ami csak a nálunk ezen a téren uralkodó bizonytalanságot jelzi, amikor Kelet-Európát már nem illik említeni (mint 1945 után a németeket), de Kelet-Közép-Európába olykor már a volt Szovjetunió is beletartozik, s akkor igazán nincs már gond Kelet-Európával. Az idegennyelvű szövegekben elég sok a hiba, a nevek írásában is, a Román Ot,etea többször is Ostetea formában szerepel. Missianen is helyesen Messiaen (persze ez lehet sajtóhiba is), épp úgy, mint Mirabel a helyes Mirambel helyett. Az USA fejezetben a National of Science kifejezésben nyilván hiányzik az alany. A genfi zenei versenyben nyilván nem Liszt h-moll balladáját, hanem szonátáját tették meg kötelező számnak. A Szófiában létrejött Bolgár-Magyar Társaság Intéző Bizottságának tagjai közt szereplő dr. Bödeyről meg lehetett volna mondani, hogy Bödei Józsefről, akkor a szófiai Magyar Intézet igazgatójáról van szó. A felsorolt hibák persze csak szépséghibák a könyvben, nem változtatnak azon, hogy a négy év egyik aspektusának szorgos reprodukálásáról van szó. Az egész egyúttal elgondolkoztató adalék a pártállam kialakulásának a történetéhez. Niederhauser Emil