Századok – 1998

Történeti irodalom - Tilkovszky Loránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században (Ism.: Donáth Péter) VI/1396

TÖRTÉNETI IRODALOM 1397 az 1989/1990. évi korszakzárásra vonatkozó javaslatot illeti: annak révén egyértelmű lehetett volna, hogy a mai törvényi szabályozás szerint legnagyobb hazai kisebbség (a cigányság) miért nem szerepel a kötet — okkal-joggal a korábbi közfelfogásnak megfelelően strukturált — fejezeteiben. Ez esetben mindaz ami az 1989 után történteket illetően oly meggyőzően került kifejtésre a monográfiában, s ami a korábbi események megítélése, átértékelése, mai kezelése szempontjából is elengedhetetlenül szükséges és fontos, egy „a hosszú 21. század" felé történő „kitekintésben" (utóiratban) kaphatott volna a jelenlegi teljedelemnek megfelelő teret, az új korszak ígéretét és problémáit egyaránt megtestesítő 1993. évi LXXVII. törvénnyel (s megvalósulásának első lépéseivel) egyetemben. Ellene vethető mindennek, hogy a Történelmi Kézikönyvtár egyes köteteitől joggal elvárható, hogy a laikus olvasóközönség számára is egyértelmű — vagyis a kalendáriumoknak megfelelő — korszakhatárokkal operáljon, s hogy az átlagolvasó már a könyv gerincére tekintve is egyértelmű útmutatást nyerjen arra vonatkozóan: vajon megtalálható-e benne a témába vágó, s az éppen őt érdeklő információ... Ezzel, a tárgy szempontjából extern, ám a vállalkozást tekintve valószínűleg döntőnek bizonyult érvvel nehéz vitázni... Bizonyára az így született kompromisszumból adódó félreértések elkerülése végett szögezte le Tilkovszky Lóránt már a Bevezetésben, „hogy a 20. század kezdete a nemzetiségi problematika tekintetében nem jelentett választóvonalat: a 19. század második felének ezzel kapcsolatos gondjai és félelmei (pángermán, pánszláv, román egységesülési álmok és törekvések hatása a külső pártfogást kereső, elfogadó, zömükben az ország peremterületein élő magyarországi nemzetiségekre, melyeket csak az államhatár választ el velük azonos vagy rokon etnikumoktól) éppúgy, mint illúziók a nemzetiségi tömegek maradéktalan elmagyaríthatósága, egy homogén magyar nemzetállam eszméjének megvalósíthatósága iránt, éltek ekkor tovább. Hosszú távú — alapjában véve természetes — folyamatok gyorsultak fel a századfordulóra, miközben a magyar uralkodó nemzet a politika — a nemzetiségi politika — eszközeivel nemcsak ösztönözte a számottevő előnyökkel kecsegtető, s ezért sokak által szívesen vállalt magyarosodást, hanem erőltette is azt. Ez a magyarosítás már politikailag is szervezett ellenállásba ütközött a nemzetiségek részéről, s a sokszor meglehetősen brutális fellépések, amelyeket a határokon túlnyúló kapcsolatok tapasztalása vagy akárcsak feltételezése folytán fokozódó idegesség váltott ki vele szemben, a 20. század első két évtizedében annyira elmérgesítette a helyzetet, hogy a különben is szűkkeblű megegyezési kísérletek sorra csődöt mondtak, majd az 1918-1919-es forradalmak szakítása is az asszimilációs politikával, és nyitása a nemzetiségi önkormányzatok irányában, megkésettnek bizonyult... A magyar nemzetiségi politika korábbi illúziói és újabb kísérleteihez fűzött reményei szertefoszlottak, félelmei viszont — a régi rémálmokat messze meghaladó módon — beteljesedtek... A túlnyomóan magyar többségű Magyarország nem a magyarosító törekvések következtében, hanem azáltal valósult meg, hogy a trianoni békeszerződés elcsatolta a legnagyobb számban nemzetiségek által lakott területeket. Nagy volt a kísértés ezek után a megmaradt nemzetiségi néprészek teljes elmagyarosítására, de fékezte ezt a törekvést az elveszített nemzetiségek visszacsábítására, a trianoni béke területi revíziója érdekében kifejtett politikai — s nem utolsó sorban éppen nemzetiségpolitikai — erőfeszítés, valamint a weimari majd hitleri Németországnak a magyar nemzetiségpolitikára is gyakorolt befolyása. A revíziós politika 1938-1941 között elért sikerei csak átmenetileg erősíthették fel a soknemzetiségű Magyarország fokozatos helyreállítására vonatkozó elképzeléseket. A magyar nemzetiségi politika a második világháború viszonyai között nem tudott felnőni e történelmi hivatásként vállalni kívánt feladatához, s az újabb világháborús katasztrófa ismét megpecsételte Magyarország sorsát. A háború utáni új rendszer első éveiben az ország megszabadulni igyekezett nemzetiségeitől; ezek megmaradt részeinek asszimilálódása a 20. század második felében oly rohamosan haladt előre, hogy az már egyáltalán nemzetiségi létüket fenyegette. Az 1989-ben történt rendszerváltozásnak köszönhető, hogy a 20. század utolsó évtizede a nemzetiségek feléledésének biztató jeleit mutatja „ — összegezte a kötetben kifejtetteket — a Szent István-i intelmekkel e ponton rokonítható meggyőződés jegyében a szerző. A bizonyára a hazai történészek túlnyomó része számára — a recenzensnek mindenképp — plauzibilis álláspontját Tilkovszky Lóránt figyelemre méltó, az ifjabb olvasók, egyetemi hallgatók számára különösen tanulságos módon fejtette ki. A releváns (a függelékben hosszasan sorolt) szakirodalom egészének és saját korábbi kutatási eredményeinek hasznosításával, a tematikus kézikönyvektől elvárható szolid adatbázissal, az említésre méltó szereplők, pártok, intézmények, események széles körét felvonultató, a vizsgált folyamatok legkisebb változásaira is érzékeny, az aktuális bel-és külpolitikai tényezők hatását gondosan mérlegelő, tömör, ám rendkívül árnyalt s ugyanakkor olvasmányos leírással közli mondandóját. A különböző nacionalizmusok kölcsönhatásait, egymást gerjesztő túlzásait, s a korszakban általános — de a soknemzetiségű Kelet-Közép-Európában máig