Századok – 1998

Történeti irodalom - Tilkovszky Loránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században (Ism.: Donáth Péter) VI/1396

1398 TÖRTÉNETI IRODALOM „működésképtelen", francia gyökerű — egységes nemzetállam koncepció ihlette nemzetiségi-politikák egymásnak feszüléseit, s e nagyhatalmaknak kiszolgáltatott (egy időben internacionalista mezben jelentkező) „kisállamok nyomorúságait" rendszerszerűségükben, konkrét történeti-társadalmi összefüggéseikben láttatja. Komplex módszere révén rendkívül fájó és máig alig gyógyult sebek forrásául szolgált történeti problémák sorát sikerült tárgyszerűen, sine ira et studio tárgyalnia, lett légyen szó a magyar nemzetiségi politikát befolyásoló kül- és belpolitikai szempontokról, áramlatokról, ezek változásairól: például a két világháború közötti német birodalmi törekvésekről s a magyarországi németség jogos nemzetiségi kulturális és iskoláztatási igényeinek igencsak részleges kielégítéséről (s ebben a bizonyos értelemben egymásra is nyomást gyakorló magyar egyházak szerepéről); s (részben) mindebből következően az ismert nemzetiségi politikusok Bleyer Jakab, majd Bäsch Ferenc fokozatosan kialakult abbéli meggyőződéséről, hogy csak Németországra támaszkodva érhetik el Magyarországon a Trianon után — éppen az ottani magyar kisebbségekkel szemben előnyben részesített — határon túli néptársaik kedvező helyzetét. Arnyait megvilágítást nyert, hogy miként használta ki e helyzetet a náci Harmadik Birodalom előbb saját ideológiájának terjesztésére (a „németnek lenni annyi mint nemzetiszocialistának lenni" elv jegyében), majd a sajátos „népcsoport-elkülönülés" ösztönzésével hogyan tette a régió német közösségeit gazdasági majd „emberanyag" utánpótlása bázisává a második világháborúban. Tilkovszky Lóránt miközben pontos adatokkal szolgált arról is, hogy a magyarországi németség milyen arányban mozgósíttatott az első és második önkéntes, s a harmadik — kényszer — SS sorozás során, arról sem hallgat, hogy vajon milyen felelősség terhelte a mindenkori magyar kormányokat a történtek éppen ilyen alakulásáért. S ami a legfontosabb: precíz adataival (az ugyancsak tárgyszerűen bemutatott Hűségmozgalomra vonatkozókkal egyetemben) reális képet ad a kényszerhelyzetbe került hazai németség háború alatti szerepéről, egyaránt elutasítva az utólagos — mindenkire kiterjedő — rehabilitálás, s a háború után hangoztatott kollektív felelősség végleteit. Felfogása szerint ugyanis a magyarországi németséget nemcsak, hogy nem védték meg befolyásától, hanem „ sok tekintetben egyenest kiszolgáltatták a Volksbundnak. Hitler magyarországi ötödik hadoszlopa egyébként sem kizárólag és nem is elsősorban a Volksbundba tömörült náci németekből állt, hanem oda tartoztak a nyilasok és a magyar nemzetiszocialisták, az egész magyar szélsőjobboldali ellenzék, sőt a kormánypárt szélsőjobb szárnya is. Magyarország második világháborús katasztrófájának felelősségében ezekkel az erőkkel osztozott a magyarországi németség vonatkozásában különlegesen felelős Volksbund. Am e szervezet egyszerű tagjai sem eshetnek azonos megítélés alá a népcsoport-vezetőség szűk körével" - hangsúlyozta Tilkovszky Lóránt, hozzátéve, hogy az 1940. augusztus 30-i német-magyar megállapodás jegyében kizárólagos népcsoport-képviseletre feljogosított szervezet céljai „valójában idegenek voltak a magyarországi németség nagy többségétől, amely az őt ért káros befolyások ellenére a magyarsággal való intenzív együttélésnek, a kölcsönösen előnyös kétnyelvűségnek, a kulturális együttműködésnek volt a híve." A politikától lehetőség szerint távol maradó, gyakran mélyen vallásos németek százezreit ezért mélységesen megviselte az 1944-1948 között őket ért megpróbáltatások sora: a kötelező SS sorozás, a front közeledtével a tömeges kiürítésre vonatkozó felszólítás, a szovjet munkatáborokba hurcolás, a kitelepítés (s az azt megelőző igazoló eljárás, át-, ill. összetelepítés, vagyonvesztés; majd az itt maradókat 1950-1953-ig sújtó másodrendű állampolgárság). Tilkovszky Lóránt azt sem hallgatja el, hogy az 1945-ös fordulatot megelőzően esetenként oly progresszív nézeteket hangoztató — akkor még ellenzéki — pártok képviselői hatalomra jutván mennyire maradtak meg a korábbi álláspontjuk kirajzolta ösvényen, avagy éppen ellenkezőleg: gyakorlati politizálásuk során — korábbi „skrupulózus megfontolásaikat" félretéve — mennyire igyekeztek kihasználni „a nemzetiségek, s velük a nemzetiségi problémák kiküszöbölésére" a világháborúban győztes hatalmak döntései által teremtett új „mozgásteret". A könyv megírását követően közzé tett minisztertanácsi jegyzőkönyvek ismeretében is úgy tűnik: az igen részletesen és árnyaltan bemutatott — végül is oly sajnálatos eredményhez kb. 170 ezer német kitelepítéséhez, s 70 ezer szlovák, ill. 100 ezer csehszlovákiai magyar áttelepítéséhez, az ún. „lakosságcseréhez" vezető — döntési folyamat talán egyetlen (az 1945. augusztus 13-i kormányülésre vonatkozó) mozzanata szorul némi pontosításra. A pártállami nemzetiségi politika — igen differenciáltan ábrázolt — négy évtizedét bemutató 3. fejezet arról győzi meg olvasóját, hogy a nacionalista paradigma internacionalistával való felváltása sem hozott érdemi változást (még kevésbé érzékelhető javulást) a kárpát-medencei nemzeti kisebbségek életében. Az állami befolyásolási kísérleteknek korábban is többször kitett szlovák, román, délszláv majd a német szervezetek (szövetségek) az uralkodó pártpolitika nemzetiségek