Századok – 1998

Történeti irodalom - Lukacs John: A történeti Hitler (Ism.: Pritz Pál) VI/1384

1388 TÖRTÉNETI IRODALOM legalábbis első és legfőbb céljához igazodott: ahhoz, hogy a német népet újfajta egységbe kovácsolja."(101.) Strasser a náci párt „baloldalához" tartozott, aki a „forradalmat" valóban akarta, míg azt felfogása szerint Hitler elárulta. A strasseri gondolatmenetnek az a lényege, hogy Hitler azért menekül a háborúba, hogy ne kelljen választania „forradalom" és „reakció" között, pontosabban szólva a reakció oldalára állásának tényét a hadba lépés tényével leplezhesse el. Ezzel szemben a valóság sokkal inkább úgy festett, hogy Hitlernek Röhmék likvidálásával ki kellett iktatnia azt a tényezőt, amely a hagyományos Németország megnyerése szempontjából elengedhetetlen volt (ez jelentette a strasseri terminológiában azt, hogy Hitler a „reakció" oldalára állt, tehát innen nézve is Lukacs állítása, mely szerint Hitler „semmi esetre sem volt reakciós" legalább is vitatható.) Az ekképpen létrejött szilárd hatalmat pedig aligha nevezhetnénk a német nép „újfajta egységbe" kovácsolásának, inkább azt mondhatjuk, hogy egy újfajta hatalmi struktúra megszilárdítása történt meg, amit a jól ismert régi terminológiával élve totális fasizmusnak nevezhetünk. Ez a totális fasizmus pedig kellő hatalmi bázist nyújtott Hitler külpolitikai programja sikeres megvalósítására, amely azután a háború örvényében oly mértékben túldimenzionáltatott, hogy Hitlert, birodalmát elnyelte, s hosszú időre a német népnek is szétszakítottságot, sokfajta megaláztatást hozott. Aligha lehet döntő érv a lukacsi gondolatmenet igazolására, hogy Hitler 1923-ban a Ruhr-vidék francia megszállás alóli felszabadítását másodlagosnak tartotta nemzeti forradalmának végrehajtásához képest, tehát hogy ez igazolná Hitler gondolkodásában a belpolitika primátusát a külpolitikával szemben. Ellenzékben, a hatalomért való küzdelemben természetesen a belpolitikára helyeződik a hangsúly, amiként a hatalom birtokában is Hitler magától értetődő módon nagy súlyt helyezett a belpolitikára, mint hatalma elsődleges bázisára. Am azt aligha szükséges felsorolni — elegendő csupán emlékeztetni rá —, hogy a hatalomért vívott küzdelmében a Führer mily eredményesen alkalmazta a versailles-i béke elleni retorikát. A szóban forgó fejezet második felében azonban John Lukacs már korántsem ilyen kategorikus. Itt arról értekezik, hogy nem csupán Hitler birodalmában, hanem annak Führerében is kettősségek voltaik. Hitler egyik alapvető kettőssége pedig — ti., hogy vezér és művész is akart lenni — alkalmat nyújt a szerzőnek, hogy Hitler művészethez való viszonya kapcsán már jóval árnyaltabban fogalmazzon: „éppen abban láthatunk — írja — egyszerre modern és konzervatív, forradalmi és reakciós elemeket, ahogyan a művészethez viszonyult."(111.) A gondolatmenet hullámzását jelzi, hogy később — miután a nők, illetve az értelmiség társadalmi szerepéről vallott hitleri felfogást jelezte — Lukacs ismét visszakanyarodik alapállásához: „bizonyos régebbi dolgokat tisztel; de nem volt konzervatív, és reakciós egyáltalán nem."(114.) Nem sokkal később ellenben — amikor a nemzetiszocializmus történelmi gyökereiről elmélkedik — ismét maga ad az olvasó kezébe olyan érveket, amelyek (vélelmünk szerint) a szerző álláspontjának gyengeségére figyelmeztetnek. Itt ugyanis arról olvashatunk, hogy „Németországban a nacionalizmus és a szocializmus társításának mélyebb gyökerei voltak, mint sok helyen másutt." A szellemi előzmények közül Oswald Spengler 1923-ban publikált „Poroszság és szocializmus"-át, valamint Ernst Jünger 1932-ben megjelentetett „A munkás" c. művét említi. Lukacs természetesen jelzi, hogy ezek a szerzők nem csupán antiliberális, de egyben konzervatív gondolkodók voltak, mielőtt azonban az olvasóban feltámadna a — feltehetőleg jogos — kétely (ti. hogy itt valami olyasmiről van szó, amely Hitlerre is vonatkozik, vagyis a Führer „forradalmiságával" mégis valami baj lehet), Lukacs sietve leszögezi: ezek „csupán az érem egyik oldalát jelentik; az érem másik oldala a forradalmár Hitler."(115.) A másik feltehetőleg sok vitát kavaró fejezet állam - nép - faj - nemzet fogalomkörében búvárkodik. Itt is van sok érdekes megállapítása, amelyek gazdagítják ismereteinket, ám bőven vannak meghökkentő kijelentései is. Gondolunk például arra a passzusra, mely szerint „a nemzetiszocialista Németországban a nép (a zsidókat kivéve) nagyobb egyéni szabadságot élvezett, mint a kommunista Szovjetunióban - a tudományos és művészi publikációk változatosabbak voltak, és tágabb tér nyílt az egyéni törekvéseknek."(124.) Azzal a törekvéssel természetesen egyet lehet érteni, hogy ne csupán Hitlerről kialakított képünket szabadítsuk meg a kliséktől, de rendszerét is igyekezzünk tárgyilagosan szemlélni. Mégis úgy véljük, hogy John Lukacs itt alaposan túllő a célon. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy ebben a megállapításában nincsen reális elem. A reális elemet abban látjuk, hogy merőben más volt a Hitler Németországához, illetve a Sztálin Szovjetuniójához vezető út. Konkrétan szólva a poroszos drill ellenére is Németországban az egyén kibontakozásának hagyományosan jóval több lehetősége volt, mint a bizánci és cári előzmények által jelentősen befolyásolt sztálini uralmi rendszerben. Ám, ha arra gondolunk, hogy technikai-kulturális-civilizatorikus tekintetben az első világháború végén mekkora különbség volt Németország