Századok – 1998

Történeti irodalom - Lukacs John: A történeti Hitler (Ism.: Pritz Pál) VI/1384

TÖRTÉNETI IRODALOM 1385 szetesen nem a teljesség igényével, ám mégis a leglényegesebb kérdéseket feldolgozva — a maga Hitler-látomását. Nézőpont kérdése, hogy mit olvasunk ki ebből a könyvből. Lehet úgy is nézni, hogy mennyire előrehaladt a tudomány, mily sok alapvetően fontos, illetve kevésbé lényeges — ám a lényeget mégis nem csekély mértékben befolyásoló — kérdésben a történettudomány a mérnöki tudományok pontosságával képes bevilágítani abba az ördögi masinériába, amelyet Harmadik Birodalomként tart a történeti köztudat számon, s annak a gépmesternek a lelkületébe (ha nem túlzás Hitler kapcsán lélekről beszélni), aki ezt az egészet kiagyalta, a hatalom birtokában pedig 12 esztendőn keresztül működtette. De nézhetjük a kérdést igencsak elcsüggedő pillantással is. Mennyi vaskos munka, hány sokezer munkaórával, minuciózus levéltári munkával megalapozott, idegőrlő elemzések révén felépített monográfia, amelyek java termésénél is számos ízben súlyos félreértékelésekkel, félretájékoztatásokkal lehet találkozni. És íme itt van a legújabb összefoglalás, amely éppen azáltal, hogy a történeti Hitler megmutatására tesz kísérletet - miközben megcsodálhatjuk a szerző hatalmas tudását, örvendezhetünk éles pillantású meglátásadnak, invenciózus elemzéseinek, szinte teljes elismerés hangján szólhatunk a sebészkés pontosságával dolgozó módszeréről, amelynek birtokában ennek a roppant szakirodalomnak a labirintusában biztos járással tájékozódik, szinte kézen fogja az olvasót és úgy vezeti témáról témára, hogy mind többet tudjunk erről a napjainkig oly aktuális — mert komolyan csakis szélesebb összefüggésekben értelmezhető — kérdésről. Gondoljuk meg: Hitlerről ugyan sokan nyilatkoztak becsmérlően, s ezt számtalan alkalommal egyáltalán nem lényegtelen szellemek tették meg, mégis vitathatatlan ténnyé vált, hogy a 20. századi világtörténelemnek nincs még egy olyan figurája, akiről megközelítően is annyit írtak volna, mint éppen erről a diktátorról. Szóval itt van ez az újabb — kivételesen nagy tudással készített — összefoglalás, s most sem mondhatunk mást (maga a szerző is ezt teszi), mint azt, hogy még számos, nagyon is lényeges kérdés megoldatlanul mered reánk. Tehát a szkepszis keríti hatalmába az olvasót, hogy nem lehet a történelmet megismerni, a csüggedés vesz erőt a lelken, hogy még mindig nem győztük le a múltat, mert nem tudjuk pontosan, hogy valójában mi is történt velünk. Hatalmas volt a második világháború örvénye, s mivel sodrásában — megszámlálhatatlanul sokszor: temérdek kín árán — milliók tűntek el, akiknek hozzátartozói, még ma is kínzó élményként tartják mindezt számon, ezért — úgy tűnik — még ma is távol vagyunk attól, hogy harag és elfogultság nélkül értekezzünk erről az időszakról, s magáról a főbűnösről. Lukacs ellenben szemmel láthatólag attól az inspirációtól hajtva készítette el könyvét, hogy hideg tárgyilagossággal tegyen mindent mérlegre, mondhatnánk: patikamérlegre. Ez a szenvtelen tárgyalásmód teszi számára lehetővé, hogy elismerje és kimondja: Hitlernek rendkívüli intelligenciája és akaratereje volt. (186.) Lukacs jól tudja, hogy az ilyen igazságtevések — szörnyű már maga a kifejezés is Hitler esetében — könnyen billenhetnek ellenkező irányba. Ezért biztos kézzel a határokat is megvonja: Hitler nem lehetett hős, mert „Hitlerből hiányzott az a lelki nemesség, amelyet általában a hős szóhoz kapcsolunk... a hősiesség nemcsak intelligenciából és akaraterőből áll." (Uo.) John Lukacs előadásmódjának egyéni és egyben imponáló vonása az a magabiztosság, ahogyan tárgyát kezeli. Úgy magabiztos, hogy közben nincs benne szemernyi arrogancia sem. Ez a fajta magabiztosság inkább eszköznek tűnik, amelyet annak érdekében használ, hogy olvasóját álláspontjáról mennél pontosabban, egyértelműbben tájékoztathassa. Amikor — például — Hitler és a művészetek kapcsolatát vázolja, akkor így ír: „célja érdekében népeket és városokat pusztított el. Ugyanakkor az építészet volt az egyetlen terület — az irodalom, a festészet vagy a zene alig sorolható ide —, ahol Hitler és a Harmadik Német Birodalom néhány kimagasló eredményt könyvelhetett el. Ezt az állítást nyilván sokan elutasítják, és mivel nem tartozik szorosan könyvemhez, nem is fejtem ki részletesebben."(lll.) Arra azonban van gondja, hogy az olvasó tájékoztatása érdekében felsoroljon olyan három komoly szaktekintélyt — a kultúrhistorikus Hildegarde Brennert, Bruno Zevi és Nikolaus Pevsner építészettörténészeket, utóbbiak „történetesen mindketten zsidó származásúak" —, akik tudományos elemzéseik során jutottak hasonló megállapításra. (111-112.) Lukacs helyesen mutat rá, hogy Hitler reálpolitikája maga alá rendelte az ideológiai megfontolásokat, és ennek következtében egy sor fasiszta vezér és szervezet csalódott Hitlerben, aki Jobban szeretett az ilyen államoknak a megállapodott németbarát kormányaival dolgozni". (174.) Való igaz, hogy a leglátványosabb ilyen történet a Vasgárda és Antonescu párharcában az utóbbi támogatása. Csak éppen az 1941 januári dátummal van bajunk. Természetesen való tény, hogy Antonescu és a Vasgárda között a fegyveres küzdelem ekkor, ám maga a történet korábban kezdődött. 1938. november végén, amikor Romániában több társával együtt agyonlőtték Zelea Codreanut, és visszaszorították szervezetét, a fasiszta Vasgárdát, az események a Birodalomban már akkor meg-