Századok – 1998

Történeti irodalom - Lukacs John: A történeti Hitler (Ism.: Pritz Pál) VI/1384

1386 TÖRTÉNETI IRODALOM ingatták azok pozícióját, akik Magyarországgal szemben Romániára építettek. Ribbentrop már december 5-én üzenetet küldött Budapestre, amelyben a „félreértések" eloszlatására beható esz­mecserét javasolt. A szerző sikeresen — mert igen nagy körültekintéssel, biztos mérlegeléssel — oldotta meg a könyv azon fejezetét, amelyben azokkal a munkákkal és szerzőkkel foglalkozik, amelyek és akik Hitler ilyen-olyan mértékű rehabilitálására törekszenek. Meggyőzően bírálja az egyébként nagyha­tású David Irving történelemhamisító módszereit, egyben arra is figyelmeztet, hogy az angol szer­zőnek komoly olvasótábora van, tehát hatásával nagyon is kell számolni. Lukacs John Toland vastag biográfiáját is tollhegyre tűzi, és rámutat azokra a pontjaira, ahol az amerikai amatőr történész szerző Hitlert valótlan állítások révén szépíti. A fejezet nem lenne teljes, ha nem foglalkozna az 1986-ban kirobbant német történészvitával, az un. Historikerstreit-tel. Mivel ez a vita azóta is alaposan megosztja a német történészeket, de magát a német társadalmat is, ezért Lukacs ennek elemzésével különösen fontos munkát végzett. A magyarországi rendszerváltás nyomán nálunk is sok minden összekuszálódott a történelmi gondolkodásban; miközben hallatlan eredménynek szá­mít, hogy megszűntek a tabuk, eltűnt az unifikált gondolkodás kötelezettsége, a korábban igen jelentős befolyással rendelkező vulgármarxista felfogás teljesen periférikus helyzetbe szorult, más­felől nem csekély gondot okoz, hogy régen elavult és teljesen meghaladottnak hitt téveszmék kaptak ismét lábra, s általában is hódítanak teljesen torz eszmék. A 20. század csomóponti eseményeit illető felfogásával Lukacs sokat segíthet e zűrzavar eloszlatásában. Helyesen szögezi le, hogy a két világháború volt századunk két fő eseménye, 1917 és 1945 „csak" következménye a világégések­nek.(248-249.) Ezt azért lényeges világossá tenni, mert a német történészvitában a tekintélyes Ernst Nolte-val az élen többen annak a véleményüknek adtak hangot, hogy Auschwitz csak követ­kezménye volt a gulagnak, másképpen fogalmazva a nácizmus szörnyűségei csupán a bolsevizmus kegyetlenségei hatásaként értelmezhetőek. Érdekes módon mindez nem csekély rokonvonást mutat azzal az USA-ban a hidegháború elmúltával is széles körök által osztott felfogással, mely szerint 1917 volt a század legnagyobb fordulópontja. Ez a nézet pedig formailag teljesen egybevág a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak elnevezett bolsevik forradalomról alkotott szovjet propagan­dával, valójában azonban a két álláspontnak semmi köze sincs egymáshoz. Az amerikai nézet hívei ugyanis ebből azt a következtetést vonják le, hogy innen datálható a „szabadság" híveinek és a kommunistáknak a világméretű küzdelme, következőleg a német fasizmus csupán abnormális epizód századunk históriájában.(249.) (E nézet híveit csöppet sem zavaija az a vaskos ellentmondás, hogy Roosevelt és Churchill miért szövetkezett Sztálinnal ezen „epizód" kiiktatására.) Kár, hogy a szín­vonalas fejtegetésbe zavaróan hat a vita kirobbanásának pontatlan meghatározása. Lukacs először azt írja, hogy Nolte robbantotta ki a vitát, majd két lappal később azt állítja, hogy Hillgruber Zweierlei Untergang е., 1986-ban publikált munkája vezetett a vita váratlan kitöréséhez. (249., 251. 1.) Végül azonban maga írja, hogy a két szerző váltotta ki a vitát. Lukacsnak igaza van minden bizonnyal abban, hogy Joachim Fest túlértékeli azokat a jeleket, melyek szerint 1943 szeptemberében a Szovjetunió stockholmi képviseletén keresztül Hitler tudo­mására hozta esetleges különbéke megkötésére irányuló szándékát. Helyesen utal arra, hogy Sztálin valószínűleg azért ment bele ebbe a játékba, hogy nyugati szövetségeseit ezzel zsarolja, hiszen joggal számíthatott arra, hogy ezek a hírek Londonba és Washingtonba is el fognak jutni. (181-182.) Talán mindehhez még azt is hozzá kell — lehet — fűzni, hogy konkrétan a régóta húzódó második front megnyitását is elő lehetett ekképpen mozdítani. A perspektivikus német törekvések kapcsán John Lukacs — az eddigi szakirodalom alapján — helyesen állapítja meg, hogy Hitler területi céljai homályosak voltak. (173.) A megjelölt két okról (1/ elhalasztotta a területi újrafelosztást arra az időre, amikor végül megnyeri a háborút - vagy amíg nem sikerül megállapodásra jutnia Németország egyik vagy másik ellenségével, 2/ nem annyira területeket követelt, mint inkább vazallusokat (174.)), azonban — felfogásunk szerint — nem ad meggyőző magyarázatot. Mert a hitleri gondolkodásnak éppen azt a lényeges vonását hagyja figyel­men kívül, mely szerint számos jel szerint Hitler számára a béke mint tartós állapot nem is létezett. A Führer az erőszak mítoszának volt a megszállottja. „Ez a legértelmesebb rend — mondja mély meggyőződéssel —, ha ez fordítva lenne, akkor semmi sem fejlődne. Ha másképpen lenne, akkor egy napon megtörténne, hogy a vadállatok ismét felfalják majd az embereket, a vadakat pedig majd a rovarok pusztítják el, s végül csak a mikrobák maradnak meg." A probléma megközelítéséhez valóban lényeges szempont, hogy 1938-tói Hitler saját életki­látásait illetően megrendül, sietőssé válik, ezt mutatja, hogy elkészíti végrendeletét stb. Azonban azt is mérlegelnünk kell, hogy a Führer kezdettől fogva a maga életét is csupán a folyamat egyik

Next

/
Thumbnails
Contents