Századok – 1998

Történeti irodalom - Földes György: Az eladósodás politikatörténete. 1957–1986 (Ism.: Szakács Sándor) V/1206

1210 TÖRTÉNETI IRODALOM egyébként mást volt illendő mondani —, hogy a világpiaci fordulat nem ideiglenes, a nemzetközi háttér a magyar gazdaságra talán hosszabb időre nem lesz kedvező. Hosszabb távúra váltott át a megbomlott külső egyensúly helyreállításának reménye is. 1974-ben a cserearányromlás elvitte a nemzeti jövedelem növekményének 90 %-át. Bizonyos értelemben minél rosszabbá vált a helyzet, annál jobbak lettek a feltételek a kényszerű belső konszenzusra. Mindenki a gazdasági szerkezet korszerűsítésében kereste a megoldást. Ehhez pedig külső forrásokra lett volna szükség. A párt első számú vezetője s a pártkongresszus a nemzeti jövedelem maximális növelése, a reáljövedelmek dinamikus emelése, az életkörülményeknek a ,Jóléti (fejlett) szocializmus" céljaihoz illő, társadalmi méretű javítása mellett foglalt állást. Úgy vélték, ehhez is korszerűsítő, gyorsító külső forrásokra lesz szükség. Jött is a segítség. A könyv külön érdekessége a korabeli viták, álláspontok, vélemények felvillantása. Az intézmények közül említést mindenekelőtt az ОТ, a PM és az MNB érdemel. Két hónappal а IX. MSZMP kongresszus után közös előterjesztésükben a már jóváhagyott 2,5 milliárd dollár közép- és hosszú lejáratú hitel mellett további 3-3,5 milliárd dollár felvételét látták szükségesnek (azzal az impresszív indoklással, hogy a jóváhagyott 2,5 milliárd „csak a törlesztési kötelezettség teljesítésére, valamint az orenburgi gázvezeték építéséhez nyújtandó hitel fedezetére elegendő"). A korabeli dokumentumok lapjairól a könyvben Kádár János, Nyers Rezső, Fock Jenő, Lázár György, Timár Mátyás, Fekete János, Szekér Gyula, Juhász Ádám, Berend T. Iván, Bácskai Tamás és mások tűnnek elő, illetve egykori nézeteik köszönnek vissza. Bácskai Tamás, a MNB akkori ügyvezető igazgatója, például azzal érvelt, hogy a kölcsönöket az exportképes kapacitások kiépítésének és működésének eredményeképpen fogják visszafizetni. Akar László már akkor a „költségvetési melegház" lebontása, a forint leértékelése mellett (felértékelése ellen) foglalt állást. Nyers Rezső felvetette, célszerű lenne a szocialista kivitel egy részét tőkés relációba átterelni. Véleménye szerint — minthogy a KGST országok egymás közötti forgalma az 1960. évi szinten volt — éppen a tartósnak tekinthető tőkés kapcsolatok vezetnek majd a függőség mérsékléséhez. Berend T. Iván ezúttal, ami a lényeget illeti, tömören fogalmazott:..."ha jól adósodunk el, annak sok előnye is van". Timár Mátyás természetesen ezt is osztotta, mással is egyetértett s tett is hozzá valamit. Jelezte: 1976-ban, 1977-ben, két év alatt a nettó adósságállomány megduplázódik. A nemzetközi pénzpiacon hatalmas pénztömeg vár új gazdára. Figyelmeztetett: nem a hitelhez jutással lesz gond, hanem (ha nem használjuk [ha nem használják] ki a felkínált lehetőségeket): a terv finanszírozása kerül bajba. És arra is figyelmeztetett: „A hitelezők nem nyújtanak hitelt életszínvonal feladatokra, csak áruforgalom-növekedésre, struktúraváltásra és így tovább. Tehát ez önmagában is megköveteli a tőkés áruforgalom növekedését." A KB-nak is azt ajánlotta: a politikai vezetés ne dramatizálja az eladósodottságot se a tárgyalásokon, se a nyilvánosság előtt, mivel ezek éppen a hitelfelvételi lehetőségeket rontják. Szekér Gyula szerint, ha a tőkés export megduplázódik, vagyis 4 milliárd dollár/év fölé emelkedik, akkor biztosítható a külső egyensúly, és kivédhetők a cserearányromlás negatív következményei. Más forgatókönyv reálisabb kölcsönösségeket tárt fel: 1,4 milliárd dollár nettó hitelhez — ami fedezi a hiteltörlesztést, kompenzálja a hitelnyújtást és 200 millió dollárt tesz hozzá a belső forrásokhoz — úgy lehet hozzájutni, ha a rezsim 2,7-3 milliárd dollárt vesz fel... Tegyük mindehhez hozzá Földes György összegzését. Eszerint már ez utóbbi (1974. évi áprilisi) prognózisban „benne rejlett az, ami később bekövetkezett: a bruttó és nettó adósság közötti nagy különbség létrejötte, az adósságszolgálat önállósulása, visszaható erővel a nettó adósságra és a külkereskedelmi politikára. A nettó adósság kisebb mértékű eladósodást mutatott. A politikai vezetés (Politikai Bizottság) elé általában mindig ez a szám került, ami mindig kedvezőbb képet mutatott a valóságosnál. Magyarország követelései mindig puhábbak voltak tartozásainál. Ugyanez igaz valutatartalékaira, amelyek általában nem saját megtakarításaiból származtak." így igaz. (Bárha a PB mértékadó köreinek tájékozottsága talán nem egészen azon múlott, hogy mit terjesztettek a testület egyéb besorolású tagjai elé...) Bizonyos értelemben a változások egyhangúsága mutatkozott abban, hogy az évtized közepét követően, az ún. „bukaresti árelv" s bizonyos „begyűrűzések" nyomán, mind markánsabban jelentkezett a „szocialista cserearányok romlása" is (2 milliárd rubel nagyságrendben, amit „beruházási hozzájárulás", illetve majd negyed milliárd rubelnyi illő „hitel- és segélyprogram" egészített ki). A kép teljessé azáltal vált, hogy nyugatra kibontakozott az eladósodás, keletre napi üggyé vált a tőkekihelyezés s a rubelért dollárt tranzakció, miközben mindkét relációban romlottak a „cserearányok"... E periódusból nem is maradt hátra, mint — szerző kifejezésével élve — a tervszámok körül fellángoló vita. Elég riasztóak (s nem kevésbé gondolatébresztőek) a könyvben e körben előterjesztett részletek, megidézett dokumentumok. Taglalásukra azonban ezúttal nincs már tér.