Századok – 1998

Történeti irodalom - Földes György: Az eladósodás politikatörténete. 1957–1986 (Ism.: Szakács Sándor) V/1206

TÖRTÉNETI IRODALOM 1209 a szovjet „származású" olajtermékek (re)exportja. A rubelben bonyolított forgalom jelentős aktívummal zárult (bár ezt, forrás-kihelyező jellege miatt már nem ítélték pozitívnak). A „nem rubel elszámolású" import is ugyan 20 százalékkal nőtt, de ellensúlyozta ezt az ugyanebben a relációban 34 százalékkal megnövelt, dollár-elszámolású kivitel. Mindez elegendő volt arra, hogy kiteljesedjék a legújabb gazdaságpolitikai látomás. Mivel a helyzetmegítélésre és az ügyek intézésére befolyással bírók a „modernizáció"-hoz, „struktúra-átalakítás"-hoz elengedhetetlen szükségletekhez, beruházásokhoz a hazai képességeket elégtelennek ítélték s a politikai vezetés nem pártolta az életszint közvetlen, radikális visszafogását, két egymást ütve kiegészítő elem kölcsönösségének érvényesítésére bízták a jövőt. Ennek megfelelően úgy vélekedtek, hogy az egyik oldalon le kell lassítani, illetve csökkenteni a forráskihelyezést megvalósító magyar aktívumot a szovjet kapcsolatokban. A másik oldalon intenzifikálni kell a nyugati hitellehetőségek kihasználását. így legalább is hasonértékűsíteni lehet „a rubel szovjet viszonylatú... erőforrás-kihelyezést" a „dollár tőkés viszonylatú hitelfelvétellel". De már ekkor számításon kívül maradt, hogy az utasítások nyakörvétől időközben éppen a reform segítségével megszabadult nagyvállalatok az „ellátási kötelezettség"-re apellálva játszva negligálják a struktúrapolitikát és az érdekeikkel ütköző, de nem érvényesíthető reformista politikai és hatalmi törekvéseket. Míg a gazdaságpolitika elszánta magát, hogy mozgásképességét stratégiailag a nyugati tőke rugalmasságához kösse, addig a nagyvállalatok —jól variálva az eredetileg nekik kiosztott közfeladatokra való hivatkozást — lépésről lépésre szabadították fel magukat a gazdaságpolitika kibontakozó főirányának kényszere alól. Az évtized közepe bizonyos értelemben fordulatot érlelt mind az adósságpolitikában, mind a távlati (középtávú) gazdaságpolitikában. A világgazdaságnak a politikai vezetés szándékaival ütköző fejleményei nem annyira a nézetkülönbségeket élezték ki, mint inkább az eltérő politikai, illetve gazdaságpolitikai filozófiát és érdekeltséget képviselő tényezők stratégiai értékű kompromisszumát eredményezték. Földes György a korabeli dokumentumok alapján felrajzolja az ellentéteket, de bemutatja azt is, hogy a különböző álláspontok a gyakorlati kérdésekben miként közeledtek, sőt tulajdonképpen milyen érvek alapján hatottak egy irányban. A könyvből kiviláglik, hogy az évtized közepén a reformerek szemléletileg sok tekintetben (tovább) monetarizálódtak, a pénzügypolitika hívei pedig erősen reformizálták a tőkeallokáció egész kérdéskörét. Választóvonalat részlegesen a keleti vagy a nyugati orientáció hatalmi, illetve uralmi konzekvenciái jelenthettek. Egyetértés mutatkozott abban, hogy a hetvenes évekre vagy az új világgazdasági helyzetre az extenzív fejlesztésnek a tartalékai vagy kimerültek, vagy teljességgel kimerülőben voltak. A szovjet vezetés is több kevesebb rendszerességgel adta tudtára magyar partnerének, hogy a Magyarország számára rendelkezésre bocsátható eszközei korlátozottak: az eszköz- és értékcserének régi módjai lezárulóban vannak. A reformerek, akik távlatilag eleve a piaci rendszert vették célba: a modernizálást, szerkezet-átalakítást hirdették, s ebben teljes egyetértést mutattak azokkal, akik a nyugati kapcsolatok kockázataitól féltek. Nem különböztek az álláspontok a tekintetben sem, hogy az ötvenes-hatvanas években sok területen elhasznált, belső megújulási képességétől megfosztott gazdaságot külső forrásbevonás nélkül nem lehet a növekvő szükségleteknek megfelelően korszerűvé, versenyképessé galvanizálni. A kitöréshez elengedhetetlen modern technika keletről nem szerezhető meg. A nyugati tőke- és technikai transzfernek biztosítani kell az ellentételeit. Vagy produktivitással (verseny-képességgel) vagy a belső fogyasztás, benne az életszínvonal, illetve állami szolgáltatások korlátozásával - helyesebben mindkettővel. A versenyképesség növelése a keleti orientációnak is tetszett, de az életszint rontását politikailag veszélyesnek ítélte, ezért (még) elvetette. Végül megegyeztek abban, hogy gyorsítani kell, fokozni a beruházásokat, végre kell hajtani a struktúraváltást, modernizálást, mert a felzárkózásnak, modernizációnak, életszínvonal növekedésnek is csak így teremthetők meg feltételei (vagy a kommunizmusba való átmenet helyett most hirtelen a fejlett szocializmusnak nevezett propagandának is csak így lehet némi hitele). Egyelőre nem határozták el az életszínvonal csökkentését, hanem inkább annak javítása, karbantartása mellett, a növekedés, beruházás felgyorsítása, nyugati tőkeimport és hozzá a szovjet segély mellett döntöttek. így rövid időre a felek mindegyike megtalálta a maga számára fontos fogódzót. Minden esetre a nyugati tőkebevonás negatívumai miatt aggodalmaskodók, kissé sarokba szorulva, de belementek a (világ)piackonform csoportosulások számára is legfontosabbá, az intenzív tőkeimportba, vagyis szinte teljesen függetlenül az alkalmazott — „reform/ellenreform" — retorikától: egyezés lett a két irány különbözőségéből. Helyzetváltó szerepe az 1974. évnek lett. Az előző esztendő jelzett átmeneti sikerei után ez inkább a gondokat fokozta. A konvertibilis adósság egyetlen év alatt majdnem megduplázódott, az adósság-kérdés valóságos politikai kérdéssé vált, s elhangzott — immár a KB-ban is, ahol korábban