Századok – 1998

Történeti irodalom - Földes György: Az eladósodás politikatörténete. 1957–1986 (Ism.: Szakács Sándor) V/1206

1208 TÖRTÉNETI IRODALOM cseréltek a magyar gazdaság, társadalom, eladósodás, korszerűsödés kérdéseiről, illetve „az átmenettel kapcsolatos feladatok kidolgozásáról". A mai olvasó ezek közül a legeredetibbnek talán Fock Jenő, Biszku Béla és Kádár János megnyilatkozásait találhatja (Fock:..."nincs a népgazdaság olyan helyzetben, hogy mi plusz terheket vállaljunk a reform érdekében"; Biszku „sokat várt a nyugati beruházási hitelek felvételétől"; Kádár egyértelműen „gazdaságvezetési reform"-ról értekezett). Mindazonáltal az idők jele volt már, hogy a „reform", vele vagy általa a nyugati kapcsolódás kérdése elvben eldőlt. Nem kis gondot okozott, s ez tükröződött a politikus véleményekben, hogy a Kreml aggódott. Intette is a magyar vezetést: az IMF csak látszólag ENSZ intézmény, valójában amerikai befolyás alatt áll'. A belépési előkészületek terén akadályt azonban ez már nem jelentett. Timár Mátyás (ekkor már miniszterelnök-helyettes) felhatalmazta Vályi Pétert (az ОТ elnökét) a tárgyalások folytatására - megkülönböztetett figyelemmel arra, hogy az előkészítés pozitív döntés esetében is sokáig tart. Javasolta a pártvezetésnek, hogy küldjön tájékoztatót Moszkvába az IMF-fel kapcsolatos előítéletek eloszlatására. Bizonyos értelemben elhatározás kérdése lett, hogy az érdekeltek átsegítsék magukat a kívánatos (a fennmaradáshoz, személyes érvényesüléshez elengedhetetlen) szemléleti váltásokon. Az import-helyettesitö politikai hívei felfedezték, elméletük érvényességének napjai megszámláltatnak. Ennek megfelelően e gazdasági látomásmód primátusát mind nyilvánvalóbban váltotta fel tehát az export-orientáció és a nyitott gazdaság filozófiája. Ez az egyik oldalon arra az állításra épült, hogy az importhelyettesítés jelentős szerepet játszott az ország eladósodásában (amit egyesek egyébként nagyon súlyosnak ítéltek, mások nem, s a későbbiekhez mérten valóban nem is volt még igazán drámai a helyzet). A másik oldalon arra (a később ugyancsak kudarcba fulladt) feltételezésre, hogy kiút egy hosszú távú fejlesztési politika, ami hosszú távú nyugati tőkeimportra épül. Ez a felfogás azzal „számolt" (természetesen minden háttérszámítás nélkül), hogy a fejlesztési célú „hosszú lejáratú adósságok kiegyenlítése a későbbi időszakot terhelné, amikor azt a megerősödött népgazdaság már könnyebben el tudja viselni". Úgy látták, ha elég gyors a fejlődés, gyorsabb lesz a visszafizetés feltételeinek megteremtése. Következésképpen gyorsítani kell tehát. Ehhez pedig reform kell, nyitottság, tőke, hatékonyság... A napi gondok viszont abból eredtek, hogy nyilvánvaló volt, ha a rezsim Nyugattal kereskedik, akkor — minthogy a külkereskedelmi hiányon veszít —, tulajdonképpen fizetési mérleg-hiányt vásárol. Ha pedig nem kereskedik, akkor nem jut hozzá a nagyon nagyon kívánatosnak tekintett nyugati tőkéhez, (fejlett) technológiához. Ezért is látszott olyan nagyon kézenfekvőnek a végül egyeztetett képlet: tőkebevonás + eladósodás + korszerűsítés + gyorsítás = adósságtörlesztés + fejlődés. Ezzel az egyensúly elsődlegessége a koncepció prioritásává szublimálódott. Elvben ezzel már kész is volt a „tervszem eladósodás" egész koncepciója, vagyis az a nagy terv, ami e néven vonult be a szakirodalomba, s ami Földes György könyve következő (harmadik, talán legfontosabb vagy legátfogóbb) fejezetének címét és tárgyát adja. Ezt akkoriban „dinamikus" gazdaságpolitikának is tekintették. E szemlélet hívei a financiális helyzetet (jó szelet a reformnak) kevésbé találták tragikusnak, és a politika, valamint a gazdaság tartalékenergiáit is elegendőnek vélték ahhoz, hogy mint kifejezték: a „nehézségeket előre-meneküléssel" küzdje le a rendszer. Ezzel győzedelmeskedett a „stratégiai tervezésnek" az az ismert változata, ami az előterjesztésekben lényegileg csak a kedvező, sikert biztosító tényezőkre épít, s eleve eltekint nem kedvező vagy éppen kedvezőtlen, (esetenként előre látható) nem kívánt következményektől. A későbbiekből azonban kitetszik, hogy mindenekelőtt csak az eladósodást sikerült megvalósítani (belőle még a tervszerűséget sem). Részeredmények ugyan születtek (ezek kaptak erős hangot a „tájékoztatásban"), összességében azonban a helyzet inkább romlott. Az akkor már másfél milliárd dollárt kitevő tőkés adósság mellett - bizonyos mértékig új adottságként merült fel a korábbiaknál nagyságrendileg nagyobb (immár 1,5 milliárd rubel többlet-terhet jelentő) szovjet igény a közös beruházásokra. Hasonlóan nem tervezettként jelentkeztek más események is (1971-ben a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer bukása, a valutaválság nyomán létesült hiteltöbblet-kínálat, a német jóvátétel, az 1972-ben nekilendülő „világpiaci" infláció és a változás más jelei). Minden esetre 1973 a hazai gazdaságpolitikában két körülmény folytán vált nevezetessé. Ekkor sikerült utoljára hagyományos módszerekkel kezelni a külkereskedelmi és fizetési mérleg hiányát. S ekkor karolta fel a Gazdaságpolitikai Bizottság egy nagyszabású és tervszerűsített tőkés kölcsön tervét s jutott arra az elhatározásra, hogy „készüljön külön terv a nagy hitelakcióra". A világgazdaság zord felhői közül 1973-ban itthon még — rövid átmenetre — kisütött a nap. Az év külkereskedelmileg „kiemelkedően jó" volt. Kitűnő lett a gabonatermés. Még nem zárult le