Századok – 1998

Történeti irodalom - Földes György: Az eladósodás politikatörténete. 1957–1986 (Ism.: Szakács Sándor) V/1206

TÖRTÉNETI IRODALOM 1207 amikor — legelőször 1963/64-ben, a reform előtti nagy kifulladás idején — élesben merült fel „az IMF- és Világbank-tagság ügye", illetve amitől (1967-től) immár a „reform" jegyében erősödött fel a tagsági szándék. E periódus egyik fontos momentuma, hogy a vezetés számára is kiderült: 1962-ben már olyan feszültségek jelentkeztek a fizetési mérlegben, ami irreálissá tette az „egész korábban kidolgozott középtávú gazdaságpolitikát". Kiderült, hogy a „fejlesztésinek, s az importnak nincs kiviteli (fizetési) ellentétele, a feldolgozóipar gyors ütemű fejlesztése is rontja a devizahelyzetet, mivel olyan importigényt támaszt, amit csak a fejlett tőkés országokból lehet kielégíteni. Számottevően nagyobb volt a „konvertibilis" tartozás, mint a „konvertibilis" export. A „folyó termelést" és a „beruházásokat" rövid lejáratú kölcsönökkel finanszírozták, míg a „fejlődő" országoknak nyújtott zömmel hosszú távú ipari hitelek behajtása nehézkesnek, esetenként lehetetlennek bizonyult. (A gépipari kivitel tizede irányult tőkés országokba. Ennek kétharmada ment nagyrészt hitelben „gyengén fejlett" országokba.) A következmények is ennek megfelelőek voltak. 1959 és 1962 között 1,6 milliárd deviza-forintról 3,7 milliárdra nőtt a bruttó adósság, ezen belül a rövid lejáratú hitelek is 1,2 milliárdról 3 milliárdra emelkedtek. 1963 közepén újabb 1-1,6 milliárd devizaforint adósságot prognosztizáltak s nem is a mértéket, hanem a rövid lejáratú hitelek dominanciáját tekinhették — okkal -— veszélyesnek. Míg az egyik oldalon a kormány biztonsági tartalékként 40 tonna aranyat kért a Szovjetuniótól, a másikon a Politikai Bizottság 100-120 millió dollár beruházási hitel felvételét engedélyezte, de még ellentételezhetőnek tekintették, hogy a nyugati forrásokból létesített beruházások költségei legjobb esetben is csak évek múlva térülnek meg. Ekkor még csak néhány vezetőben rémlett fel annak balsejtelme, hogy az invesztíciók rosszabb esetben sohasem termelik ki ráfordításaikat. A „szocialista" pénzemberek és közgazdászok hosszabb távra azonban általában optimisták voltak. Noha tudva tudták: romlott az ipar „hatékonysága", a tőkés kivitel nagy részét pedig a legkevésbé gazdaságosan termelő vállalatok bonyolítják, és ami a legfőbb: relatíve folyton nő az exportképes árualap hiánya (vagyis a termelés oldaláról nincs kellő ellentétel). 1963-64-ben annyiban változott a helyzet, hogy szocialista viszonylatban is a tőkéshez hasonló nagyságrendű romlás következett be. A második ötéves terv (1961-1965) egészében a tőkés relációjú adósság több mint megháromszorozódott. A szabadon felhasználható konvertibilis valuta és aranykészlet 1965 nyarán csak 15 napi fizetési kötelezettség teljesítésére volt elegendő. Kényszerűségek szerint kellett prolongálni a hiteleket, ami a kamatterheket évi 350 millió devizaforintra futtatta fel. Közben — mint az ötvenes években — nőttek a „realizálhatatlan", vagyis eladhatatlan készletek. Kormányzati szinten is kezdték emlegetni a gyenge világpiaci eredményeket, a korszerűtlen termékeket, az alacsony műszaki színvonalat. Ilyen körülmények között mondták ki: „Élni kell a kedvező hosszú lejáratú hitelfelvételekkel". A kocka ezzel — elvben — el volt vetve (de még nem voltak bizonyosak abban, hogy meddig ér e téren a szovjet türelem). A második fejezetben a szerző éppen a reform vagy az új mechanizmus, a tőkés, illetve a külgazdasági orientáció jegyében szemlézi a történéseket s a „fizetési" gondokat. Előadásából kitetszik, hogy a kifulladás vagy válság a nyugati hitelek híveit — jobb híján — egy rózsaszínűbbe hajló „szocializmus" felvázolására ösztönözte szinte minden szinten. így került sor tulajdonképpen a reform — a gazdasági mechanizmus reformja —- elfogadtatására is. 1966 májusában elfogadják a döntést a gazdasági mechanizmus bevezetéséről. Tervbe veszik a (szocialista) terv és a [kapitalista] piac összekapcsolását. Ennek szerves része a világpiachoz [a tőkés világpiachoz], azaz a világnak ama részéhez való alkalmazkodás, ahol tőke az úr. Kiderül, Magyarország „veszít is" a szocialista pénzügyi kapcsolatokon. Az 1965 végére tovább romló helyzet természetesen újabb indítékot szolgáltat arra, hogy a pénzügyminiszter „politikai" felhatalmazást kéljen a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel (IMF, Világbank), más vezető tőkés körökkel való kapcsolat felvételére, illetve kibővítésére, s mindezzel összhangban lépéseket tegyen az USA-val, Nagy-Britanniával fennálló kártalanítási igények rendezésére. A kapcsolatokkal, konzultációkkal immár hármasra (vagy többesre) vált a korábban jellegzetes magyar-szovjet kettős. A szerző nem részletezi, csak jelzi, hogy a nyugatiak is felsorakoznak tanácsadásra, azaz érdekeik érvényesítésének távlataira („A britek offenzív magatartást javasoltak magyar tárgyalópartnereiknek a KGST irányában - bilateralizmus visszaszorítása, a rubel konvertibilissá tétele érdekében.") E fejezetben olvashatunk arról a nevezetes eszmecseréről is, aminek során a mechanizmus bevezetése előtt állami és pártvezetők — nem lehet mondani, hogy emeltebb szinten — véleményt