Századok – 1998
Történeti irodalom - Corticchia Felice Maria: Benito Mussolini – Assolto per non aver commesso il fatto?/ Landolfi Enrico: Ciao rossa Saló – Il crepuscolo libertario e socializzatrice di Mussolini ultimo. (Ism. Réti György) V/1200
TÖRTÉNETI IRODALOM 1201 Corticchia néhány eddig nem publikált dokumentum és fénykép alapján tesz kísérletet Mussolini perének újrafelvételére. Sajnos könyve nem haladja meg egy szenvedélyes, de érvekkel megfelelően alá nem támasztott pamflet szintjét. Eszerint a Dúcét két évtizedes, Itália megújítását szolgáló és a Birodalmat kétezer év után újrateremtő áldozatos tevékenysége után hitszegően elárulták és megbuktatták. Corticchia megnevezi az „árulókat" is: a szabadkőművesek, Pietro Badoglio tábornok és П. Viktor Emánuel király személyében. Mussolininak a fogságból történt kiszabadítása után — Corticchia szerint — újrakezdődött a Róma-Berlin tengely „dicső története". Könyvének második részében a szerző részletesen beszámol az olasz partizánok által elkövetett bűntényekről. A fasiszták hasonló — és lényegesen nagyobb számú — bűntetteit azért nem tárgyalja, mert erről az elmúlt ötven év, szerinte nagyon elfogult történetírása részletesen beszámolt. A könyv 15 ezerre teszi a polgárháborúban meggyilkolt fasiszták és szimpatizánsok számát. Corticchia könyvének kétségtelenül legérdekesebb részei a Mussolini végnapjairól szóló fejezetek. Részletesen ismerteti a kivégzés előtti dongói kihallgatásának jegyzőkönyvét, amikor Mussolini azzal próbálta magyarázni, hogy Hitler csatlósává vált, hogy ha ezt nem tette volna, Itáliára még szomorúbb sors várt volna. A könyv szerint Mussolinit nem a partizánok végezték ki, hanem a brit titkosszolgálat emberei, mert Churchill nem akarta, hogy a világ megtudja az igazságot Mussoliniról és személyes kapcsolataikról. Mussolinit pedig Párizs és London ellenséges politikája késztette arra, hogy Hitlerben találjon szövetségesre. Mindezek alapján Corticchia végkövetkeztetése: „Ma már a történelem felmenti Benito Mussolinit, mert nem követte el a tettet". *** Amíg E M. Corticchia elkötelezett nacionalista és jobboldali szemszögből értelmezi Mussolinit; Enrico Landolfi ugyanezt elkötelezett baloldali publicistaként teszi. „Szervusz, vörös Saló" c. könyvének mondanivalóját jobban kifejezi alcíme: , A késői Mussolini szabadelvű, és szocializáló naplementéje" (Ciao, rossa Saló - II crepuscolo libertario e socializzatrice di Mussolini ultimo, Ed. Oleandro, Roma, 1996. 293 o.) Landolfi könyvének fő mondanivalója az, hogy a Salói Olasz Szociális Köztársaság nemcsak az volt, aminek az antifasiszta irodalom eddig ábrázolta: a megdöntött Mussolini által Észak-Olaszországban létrehozott nácista bábállam, hanem Mussolini késői kísérlete ifjúkori szocialista álmainak megvalósítására és az Itália nemzeti létét is fenyegető német prepotencia ellensúlyozására. Téziseinek illusztrálására a szerző ismerteti Mussolini késői interjúit és „megnyilatkozásait", továbbá a Salói Köztársaság által valóban elrendelt szocialisztikus intézkedések egész sorát. Landolfi kimutatja, hogy Mussolini „szociális köztársaságának" szervezésekor figyelembe vette a szovjet forradalom korai tapasztalatait is, kifejezve ezt azzal is, hogy A. Bombaccit, a Komintern egykori olasz képviselőjét választotta egyik fő tanácsadójának. A Salói Köztársaság létrehozásával Mussolininak sikerült megakadályoznia azt, hogy az osztrák-magyar monarchiához tartozott olasz területeket „de jure" is beolvasszák a hitleri birodalomba. Landolfi a mának is szóló végkövetkeztetése: az antifasiszta ellenállás győzelme nemcsak Mussolini „fekete ingeseit" temette el, de azt a „vörös kendőt" is, amelyet késői szocialisztikus kísérletei jelentettek. A „késői Mussolini" számos, a két könyvben részletesen ismertetett nyilatkozatában azzal magyarázta a Salói Köztársaság létrehozását, hogy így próbálta „menteni a menthetőt", azaz megkímélni Itáliát Hitler pusztító haragjától. Történelmi tény azonban, hogy sem Itáliát nem sikerült megmentenie a háborús vereségtől és a polgárháború szörnyűségeitől, sem magát felmentenie a háborús bűnösség felelőssége alól. Corticchia megpróbálja felmenteni Mussolinit e vádak alól, Landolfi mindössze a késői Mussolininak és a Salói Köztársaságnak a korábbinál elfogulatlanabb értékelését és az ebből adódó következtetések levonását szorgalmazza. Mindenesetre mindkét könyv számos érdekes információval gazdagítja a korszakra és a témára vonatkozó ismereteinket, továbbá jelzik, hogy századunk — és talán az egész világtörténelem — egyik legérdekesebb, legellentmondásosabb figurája életének és tevékenységének értékelése mindmáig nem tekinthető lezártnak. Réti György