Századok – 1998

Történeti irodalom - Sipos Péter: A szociáldemokrata szakszervezetek története Magyarországon (Ism.: Mucsi Ferenc) V/1197

1198 TÖRTÉNETI IRODALOM A szerző röviden ismerteti a Bethlen-kormány szakszervezetekkel kapcsolatos lépéseit, köztük a közérdekű üzemek sztrájk esetén is biztos működtetésére hivatott Nemzeti Munkavédelem nevű szervezet létrehozását, a szociális törvényhozás (betegség- és balesetbiztosítás) igencsak mérsékelt kiterjesztését, „nemzeti munkásszervezetek" létrehozásának (sikertelen) kísérleteit, a nem szociáldemokrata, elsősorban keresztényszocialista munkásszervezetek támogatását (az utóbbiak taglétszám adatairól táblázatokat is közöl, bizonyítva, hogy befolyásuk meglehetősen csekély maradt). A munkáltatói szervezetekről, elsősorban a GYOSZ-ról, megállapítja, hogy nem támogatták a különböző ellenszervezeteket (sokba került volna); a szociáldemokrata szervezetekkel szemben inkább a kemény kéz politikáját kívánták alkalmazni, abban a reményben, hogy merev elutasító magatartásukkal azokat sikertelenségre ítélik - s így sorsuk a lassú elsorvadás lesz. A kötet talán legjobban sikerült részeként szólhatunk a szakszervezeti mozgalom struktúrájával és társadalmi környezetével foglalkozó fejezetéről. Értőn és közérthetően mutatja be a szakszervezeti mozgalom országos felépítését, szerkezetét: a szakmai egyesületek és az iparági szövetségek sajátos kombinációját. A szakszervezeti tagság összetételét ismertetve kimutatja, hogy ott a szakmunkásréteg dominált - s ez a „minőségi szervezettség" a nyitja a szakszervezetek nem lebecsülhető hatalmának. A Szakszervezeti Tanácsnak, mint „a mozgalom egységes és központi képviseletének" szerepét ismertetve Sipos Péter újszerű portrét rajzol a Szaktanács Végrehajtó Bizottságának vezető titkáráról, Peyer Károlyról — „a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek közötti összekötő kapocsról" —, akit tárgyaló partnerként elfogadnak mind a munkáltatói szervezetek, mind a kormányzati szervek. A szerző elemzésével érthetővé teszi a szociáldemokrata párti, illetve szakszervezeti tagsági viszony összefonódását, gyakorlati egységét, a szabadszervezetek funkcióit, külön is hangsúlyozza a szakszervezeti bizalmi rendszernek a mozgalom működésében betöltött kulcsszerepét. Olvashatunk a szakosztályok és szervező bizottságaik helyéről és funkciójáról, a szakszervezeti gazdálkodás, a szolgáltatások, létesítmények szerepéről és módjáról, arról a szakszervezeti infrastruktúráról, ami nélkül nincs mozgalom. Végezetül képet kapunk a sokszor igaztalanul szidalmazott „szakszervezeti bürokráciáról", amely mindvégig igen alacsony létszámú volt, a funkcionáriusok fizetése pedig nagyjában megfelelt a szakmunkásbérek átlagának, de alatta maradt e bérek maximumának. Az 1920-as évek gazdasági érdekvédelmét tárgyalja a következőkben, ismertetve a mozgalom fontosabb céljait, mint például a kollektív szerződések rendszerének lehető kiterjesztését, a létminimum-törvény megalkotását, az árak emelkedéséhez igazodó bérindex-rendszer, az állami munkanélküli segélyezés bevezetését stb. Itt olvashatunk a 20-as évekbeli munkás-életmód mutatóiról is: az árak-bérek viszonyáról, a szűkös életkörülményekről, a szerény egyszoba-konyhás, túlzsúfolt munkáslakásokról, az élelmiszerdrágaságról - összegezve: mindarról, ami a munkaerő egyszerű újratermelésére elegendő volt ugyan, de felhalmozni, gyarapodni ebből nem lehetett. A következőkben a szerző a szakszervezetek és a munkáspártok kapcsolatát tárgyalja. Itt tér vissza — mint már említettem — az 1919-et megelőző évtizedek viszonyaira is, különös gondot fordítva a párt- és a szakszervezeti vezetők közötti felfogás különbözőségére a párt- és a szakmai szervezetek kapcsolatát, feladatait illetően. Érdekes megállapításokkal találkozhatunk az első világháború végén sokszázezres taglétszámra hirtelen felnövekedett szervezetek összefogási-irányítási gondjairól; az MSZDP népi tömegpárttá válásának ekkor mutatkozó tendenciájáról, továbbá arról, hogy a KMP megalakulásával a munkásmozgalom szerkezetében — már csak idő hiányában sem — következett be változás. Szól a továbbiakban a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezető testületeinek személyi összetételéről, bemutatva, hogy a párt legtöbb vezetője a szakszervezetekből került ki; kiváló szervezőkként és szónokokként ők voltak a párt gyakorlati vezetői; a vezetők kisebbik hányada a Népszava szerkesztősége környékéről jött - ők jobbára vezető politikusok és teoretikusok voltak. Ezt követően a pártválasztmány, a központi titkárság, a kongresszusok feladataival és hatáskörével ismerkedhetünk; a helyi és a szakmai szervezetek, a munkásotthonok, szakszervezeti székházak, helyiségek munkájáról, továbbá a párt- és a szakszervezeti lapok tevékenységének, hatásának bemutatásáról olvashatunk. Újszerű képet kapunk a szakszervezetek politikai szerepéről is. Láthatjuk, hogy a szakszervezeti „infrastruktúra" választási bázisként szolgál; a megválasztott szociáldemokrata parlamenti frakció fele-fele arányban párt-, illetve szakszervezeti vezetőkből állt. Az 1920-as években kezdetben túlértékelték a parlamenti harc jelentőségét. E harc középpontjában ezekben az években az általános, titkos választójogért folytatandó harc mellett a munkanélküliség ellen, illetve a munkanélküliek kötelező állami biztosításáért folytatott küzdelem állt. Hamarosan — néhány esztendő tapasztalatai alapján — kiderült, hogy a politikai harc bázisául szolgáló szakszervezetek túlságosan kötődnek a gazdaság konjunkturális elemeihez, ezért teljesítményük — ennek függvényében — meglehetősen ingadozó, valójában nem szolgálják megfelelően