Századok – 1998

Történeti irodalom - Sipos Péter: A szociáldemokrata szakszervezetek története Magyarországon (Ism.: Mucsi Ferenc) V/1197

TÖRTÉNETI IRODALOM 1199 a politikai küzdelmet. Éppen ezért az 1920-as évek végén „új stílust" alakítanak ki: a politikai harc súlypontját áthelyezik a gyors ütemben létrehozott választókerületi titkárságokra, s ezekbe a szervezetekbe vonják be a szakszervezetekbe tömörült munkásokat. A fejezet végén rövid áttekintést kapunk a KMP és a szakszervezetek kapcsolatáról; az illegális kommunista párt már önmagában is ellentmondásos „nyílt sisakos" politikájáról, a „vörös szakszervezetek" alakításának sikertelen programjáról, majd szakszervezeti ellenzéki csoportok alakításáról, ezek összevont szervezetéről, az Egyesült Szakszervezeti Ellenzékről (ESZE) - s egyik céljáról: az illegalitás korlátainak áttörési kísérletéről, végül a Sallai és Fürst kivégzését elítélő szakszervezeti vezető, Kabók Lajos szolidáris szavairól - és ezzel megszakad a téma tárgyalása; az alcímben ígért korabeli MSZMP szakszervezetekkel kapcsolatos szerepéről, esetleges tevékenységéről pedig még csak utalást sem találunk. Kár. A kötet második része az „Érdekvédelem és politika 1933-1944" címet viseli. Ezen belül először jól összeállított statisztikát kapunk az ipari munkásság összetételéről, a körében megindult erőteljes differenciálódásról, majd a munkásságon belüli nem szociáldemokrata szervezkedések áttekintése következik. Köztük a főhelyet a MOVE-ból 1935-ben kivált Nemzeti Munkaközpont foglalja el (táblázat is szemlélteti taglétszámának alakulását). A másik fontosabb szervezet az EMSZO (Egyházközségi Munkásszakosztályok), amelynek holdudvarába különböző katolikus legényegyletek, egyéb egyházi szervezetek is tartoztak; taglétszámuk azonban alig néhány ezer főt tett ki. A kormányzati politikáról szólva a szerző elsősorban a Gömbös-kormány szakszervezet-ellenes politikáját, korporációs törekvéseit emeli ki; ismerteti az Imrédy-kormány „mézeskalács-taktikáját" (egyes, régóta követelt szociálpolitikai intézkedések bevezetését), s ezzel együtt a hatósági ellenőrzés és szigor megnövekedését, a második zsidótörvény keresztülerőszakolását és alkalmazását a mozgalomra is. Az utóbbiról a szerző kimutatja, hogy a mozgalom tisztségviselői közt a zsidónak minősítettek aránya lényegesen alacsonyabb volt annál, mint amit a szélsőjobb propagandájában állított - mindössze 12-14%-ot ért el. Az 1930-as évek második felében a fasizmus elleni harc került előtérbe. Peyer Károly „cselekvő ellenállásra", a fasiszta tendenciák elleni kérlelhetetlen harcra hívott fel. Ebben kiemelkedő szerepet játszott Mónus Illés, a párt tényleges vezetője és teoretikusa, aki hajlott arra, hogy a hazai viszonyok közepette hallgatólagosan megtúije a kommunistákat a szakszervezetekben, de a KMP „népfrontos" jelszavait, mint irreális követeléseket elutasította, helyette így fogalmazott: népfrontot - igen, de a szociáldemokrata párton belül. A KMP végül is feloszlatta az ESZE szervezeteit, s lemondott arról is, hogy ragaszkodjon a két munkáspárt közötti egységmegállapodásról s annak nyilvánosságra hozataláról. 1938-1939-től, a „német térnyerés" idejétől, a területi revízió sikerei által keltett nacionalista hullám feltételei között a szociáldemokrata párt- és szakszervezeti mozgalom hirtelen visszaesett. Ennek okai között nyilván szerepelt az ipari munkásság létszámának ugrásszerű megnövekedése is; az új, fiatal, tapasztalatlan munkásoknak a szakszervezetekbe való bekapcsolására a mozgalomnak nem futotta az erejéből, s demagóg propagandájuk hatására átmenetileg megerősödött a nyilasok befolyása. A második világháború idején, főként az ország hadba lépése után, a szakszervezeti és párttevékenység lehetőségei ugyancsak megcsappantak. A szakszervezeti vezetők igyekeztek a munkásköveteléseket memorandumokba foglalni s ezekkel ostromolni a kormányszerveket, drágasági pótlék, járulékok fizetése végett stb. A beadványokat alkalmanként egy-egy sztrájk is alátámasztotta. 1943 őszére — az elért eredményekre támaszkodva — a Szaktanács már tagtoborzást is kezdeményezett. A sikerek mellett a szakszervezeteknek (és a szociáldemokrata pártnak is) súlyos káderveszteségei is voltak - közülük számosan kerültek büntetőszázadokba s a keleti fronton sokan elpusztultak közülük (ezzel a kérdéssel a kötet, sajnos, kevéssé foglalkozik). Magyarország német megszállásával a párt működését betiltották; a szakszervezetek, ha roppant nehéz viszonyok között, de tovább működtek, s elérték, hogy a Sztójay-kormány nem tudta beolvasztani a szakszervezeteket a tervezett munkakamarákba. A kötetben olvashatjuk egy érdekes beadvány szövegét, amelyet 1944 nyarán küldtek a belügyminiszternek a Szaktanács vezetői: Kabók Lajos, Malasits Géza, Szeder Ferenc. Ebben leírják a munkások helyzetét, a szakszervezeti munka akadályait, s a belügyminiszter intézkedését kérik az előadott sérelmek és panaszok orvoslására. Az üzemekben ezzel párhuzamosan mind inkább terjedt a munkások békevágya, több helyen is a háborűból való kilépést követelték. A nyilas hatalomátvétellel megszűnt minden törvényesség, a szakszervezeteket is betiltották. A munkások tevékenysége egyre inkább a gyárak leszerelésének és elszállításának megakadályozására irányult; elszaporodtak a szabotázs-cselekmények is. A fejezet