Századok – 1998

Történeti irodalom - Livezeanu Irina: Cultural politics in Greater Romania: Regionalism nation building and ethnic struggle 1918–1930 (Ism.: Stark Tamás) V/1192

TÖRTÉNETI IRODALOM 1195 sorban a falun élő románság érdekeit képviselték. „1918 előtt az erdélyi román városi elit tehát az „idegen" többségtől elzárkózva a maga kis gettóiban élt" - írja Livezeanu. Míg Bukovinában és Besszarábiában elsősorban a zsidóság, addig Erdélyben a magyarság és a zsidóság jelentette a legnagyobb kihívást a román berendezkedés számára. Az ukránokat asszimiláló, a zsidóságot szegregáló román „nemzetépítés" a magyarsággal szemben az „oszd meg és uralkodj" elvet alkalmazta. A székelységgel szemben a román politika türelmet mutatott azon az elvi alapon, hogy a székelyek alapvetően nem magyarok, hanem elmagyarosodott románok. Ezt a Gheorge Popa-Lisseanu által először papírra vetett nézetet hamarosan magáévá tette az Oktatásügyi Minisztérium és úgyszólván az egész román értelmiség. A bukaresti Demográfiai Intézet egyébként nemzetközi hírű igazgatója, Sabin Manuila még statisztikai alapon is megkísérelte e ma is terjesztett elmélet igazolását. Livezeanu ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a székelységgel szembeni türelem inkább csak elvi szinten jelentkezett, mert a magyar nyelvű iskolahálózatot a Székelyföldön is leépítették. A bezárt iskolák helyett 1919 és 1935 között 125 román iskola nyílt, továbbá 11 görögkatolikus és 14 ortodox plébániát is a magyar többségű megyékbe telepítettek. A határ menti zónában vagyis a történelmi Erdélyen kívüli területsávon a magyar iskolahálózat szétverése már a húszas évek közepére befejeződött. Az itt élő magyarokat a román államigazgatás ellenségnek tekintette és biztonsági okokra hivatkozva alapvető jogaikat — mint például a birtokvásárlás — is korlátozta. A könyvet kezdetétől végigkíséri az a megállapítás, hogy Romániában mindenfajta társadalmi konfliktus a zsidókérdésben csapódott le. Bár Erdélyben létszámából adódóan elsősorban a magyarság állt a románosítás útjában, Livezeanu a magyar-román konfliktus mélyén is a zsidóproblematikát látja. A szerző számos forrás mellett a párizsi székhelyű L'Alliance Israélite Universelle egy 1930-ban készült jelentésére hivatkozva azt írja, hogy az erdélyi városok karakterét az elmagyarosodott zsidók határozták meg. Az erdélyi zsidóságra a román nacionalisták így nemcsak származásuk miatt tekintettek gyűlölettel, hanem azért is, mert az ellenséges magyar, illetve német kultúra képviselői voltak. Livezeanu az erdélyi zsidó diákok magyar érzelmeit számos példával illusztrálja. Ezt a magyar szempontból ideális képet számos hazai kutató valamint visszaemlékezés is megerősíti. Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a román népszámlálási statisztikák a zsidó öntudat erősödését mutatják. 1930-ban 148 ezer észak-erdélyi izraelitából 139 ezren zsidó nemzetiségűnek vallották magukat és 99 ezren anyanyelvüknek a jiddist nevezték meg. A szerző, illetve a L'Alliance Israélite Universelle állítását statisztikai szempontból utólagosan az 1941-es magyar népszámlálás adatai támasztották alá. Akkor a mintegy 150 ezernyi zsidó közösség túlnyomó része magyarnak vallotta magát és a jiddis anyanyelvűek száma is 99 ezerről 48 ezerre csökkent. A kultúrharc legfontosabb frontszakasza a nemzeti elitképzés műhelye, az egyetemi oktatás volt. 1918 előtt csak Iasiban és Bukarestben működött egyetem. Mivel az 1918 utáni kultúrpolitika legfőbb célja a német, zsidó és magyar származású vezető réteg „román népi" erővel történő kicserélése volt, a kultúrharc az Erdélyben és Bukovinában működő egyetemeket is elérte. Irina Livezeanu részletesen, sok oldalon keresztül foglalkozik a kolozsvári magyar egyetem történetével, melynek románosítása — mint íija — „a legfontosabb stratégiai kérdés volt". A szerző elemzése azonban ezúttal sem egyoldalú, illetve részrehajló. Livezeanu azt is leírja, hogy az erdélyi román egyetem alapításának igénye már 1848-ban megfogalmazódott, de a román értelmiség nagy csalódására ez a terv sem akkor, sem később nem válhatott valóra. 1867 előtt a románok német-román, a kiegyezés után magyar-román nyelvű oktatás bevezetését javasolták, de végül is csak egy román nyelvű tanszéket kaptak. Ezek után az erdélyi román értelmiség számára a magyar nyelvű felsőoktatás 1918 utáni felszámolása történelmi igazságtételnek tűnt. A kolozsvári egyetem hivatalos átvételére 1920 februárjában, a román államnak teendő esküt megtagadó magyar professzorok eltávolítása után került sor. Az ügy politikai és presztízs jellegét jól mutatja, hogy a megnyitási ceremónián, valamint annak 10 éves évfordulóján a királyi család mellett külföldi meghívottak százai is résztvettek. Az intézmény tekintélyének növelése érdekében a magyar tanárokat neves külföldi professzorokkal igyekeztek helyettesíteni. így került Kolozsvárra egy időre R. W Seton Watson, illetve a Sorbonne professzora Emmanuele de Martonne. A román és ukrán tanszékkel is rendelkező csernovitzi egyetem sorsa hasonlatos volt a kolozsvári egyeteméhez. Az átadásra 1919 januárjában került sor. A román vezetés az egykor népes osztrák professzori karból csak néhány tanárt vett át. Besszarábiában nem volt egyetem, így nem volt mit elvenni. Egy Kisinyovban megnyitandó felsőfokú oktatási intézmény terve azonban végigkísérte a húszas és a harmincas éveket. A nagyszabású elképzelésekből azonban csak két főiskola valósult meg. A mezőgazdasági főiskolára a térség