Századok – 1998

Történeti irodalom - Livezeanu Irina: Cultural politics in Greater Romania: Regionalism nation building and ethnic struggle 1918–1930 (Ism.: Stark Tamás) V/1192

1196 TÖRTÉNETI IRODALOM agrár jellege miatt volt igény, míg a teológiai főiskolának a szomszédos Szovjetunió ideológiai befolyását kellett semlegesítenie. A húszas évek folyamán a román „nemzetépítők" az iskolák románosítását következetesen végrehajtották de elérték-e legfőbb célkitűzéseiket? Sikerült-e megteremteni a zsidók, németek magyarok, vagyis az „idegenek" leváltására képes új népi-nemzeti elitet? Rövid és közvetlen választ a gondosan elemző és mindent mérlegelő szerző nem ad, de a könyvben közzétett tények arra utalnak, hogy a Constantin Angelescu oktatási miniszter nevéhez fűződő kultúrharc csak részeredményeket hozott. Bár az iskolahálózatot sikerült egységesíteni, a románosítás csak papíron, a számok tükrében volt eredményes. Az agresszív beolvasztási kísérletek nem csökkentették, hanem növelték a románság és a nemzetiségek közti feszültséget. A német, magyar és zsidó szülők, ha tehették, nem az államosított román, hanem magán vagy felekezeti iskolába íratták gyerekeiket. Persze az újonnan alapított állami iskolákban sem ment minden a központi elképzelések szerint. Nem sikerült maradéktalanul kicserélni a német, jiddis, magyar és orosz ajkú oktatói gárdát megbízható, Óromániából származó tanárokkal. Tanügyi ellenőrök jelentéseiben visszatérő vád, hogy a nemzetiségi oktatók bár vizsgát tettek román nyelvből, egymás közt és a diákjaikkal is anyanyelvükön beszélnek. Irina Livezeanu szerint a román állam sem gazdaságilag, sem politikailag, sem pedig kulturális téren nem volt felkészülve az „anyaországnál" lényegesen fejlettebb Bukovina és Erdély beolvasztására. A „nemzetépítőknek" a Romániánál elmaradottabb Besszarábia társadalmát sem sikerült átalakítani. E stratégiailag fontos térség városaiban még a harmincas években is az oroszok és a zsidók voltak túlsúlyban. A kultúrharc valódi erőviszonyait mindennél jobban mutatja, hogy 1928-ban a Besszarábiában megjelenő napilapoknak csupán 4%-a jelent meg a térség lakosságának 47%-át kitevő románság nyelvén, míg a lapok túlnyomó része jiddis és orosz volt. Kár, hogy a szerző nem közölt adatot az erdélyi és a bukovinai sajtó nemzetiségi összetételéről. Tovább árnyalta volna a képet a könyvkiadás bemutatása is. A nemzeti elit minőségi és mennyiségi megerősítését szolgáló felsőoktatás is csak a statisztikák tükrében volt eredményes. Az 1913-ban nyilvántartott 8632 fővel szemben 1929-ben 37 314 egyetemista tanult Romániában. Ez a könyv azonban azt bizonyítja, hogy a látványos növekedés nem erősítette meg a román értelmiség pozícióit. A rosszul felszerelt, anyagi nehézségekkel küszködő egyetemek szinte futószalagon gyártották a diplomásokat, akiket sem az ipar, sem az államapparátus nem tudott foglalkoztatni. Nem javult alapvetően a románság iskolázottsági szintje sem. Bár a felsőoktatásban résztvevő diákok 80%-a a román volt, az elemi iskolát elvégző román népességnek csupán 0,8%-a jutott el az egyetemekig. Ez az arány a legiskolázottabb nemzetiség, a zsidóság esetében 3,6% volt. A németek, magyarok és bolgárok iskolázottsági szintje is felülmúlta a románokét. Bár a kultúrharc nem érte el kitűzött céljait, hatására a román társadalom arculata mégis átalakult. A húszas években létrejött egy olyan öntudatos, nagyrészt paraszti sorból kiemelkedő fiatal értelmiségi réteg, mely elsősorban radikalizmusával különült el a nemzeti-konzervatív elittől. A „új generáció" néven ismertté vált réteg bemutatására külön fejezetet szentel a szerző. Irina Livezeanu a korábbi elemzéseket (lásd. S. Fischer-Galati, N. Nagy-Talavera, E. Weber, R. Ioanid műveit) kiegészítve, a fasiszta mozgalmak megszületését és megerősödését nemcsak a társadalmi és gazdasági feszültségekkel, hanem az egyetemi diákmozgalmakkal, illetve az „új generáció" színrelépésével magyarázza. A romániai fasizmus szerinte a húszas évek radikális diákmozgalmaiban gyökerezik. Szélsőjobboldali diák-csoportosulások Közép-Kelet-Európa más egyetemein is feltűntek, de valódi tömegmozgalommá csak Romániában szerveződtek. A legismertebb és legnagyobb hatású csoport a iasi egyetem joghallgatója, Corneliu Zelea Codreanu körül jött létre. Codreanu és társai nem léptek fel új programmal, legfőbb követelésüket — az idegen, elsősorban a „bolsevik-zsidó" hatalommal szembeni nemzeti önvédelmet — a társadalom széles rétege mindig is magáénak érezte. A román fasiszta mozgalom gerincét alkotó Codreanu-féle „Mihály Arkangyal Légiója" (Vasgárda) sajátos szellemiségét és támogatottságát már több kutató elemezte. Leon Volovici izraeli történész 1994-ben „Nationalist Ideology and Antisemitism" címen megjelent könyvében a korábbi álláspontnak megfelelően tagadta a román tudóstársadalom fasiszta szélsőségek iránti rokonszenvét. Irina Livezeanu erről a kérdésről is árnyaltabb képet ad. Codreanu mozgalma egyetemeken szerveződött, és patrónusaik is ebből a közegből származtak. A kor legtekintélyesebb költője, Octavian Goga az elsők között állt ki Codreanu személye és politikája mellett. A szerző a pártoló professzorok, költők, írók, közéleti személyiségek hosszú listájával bizonyítja a radikális diákmozgalom széleskörű támogatottságát az értelmiségi körökben. Az első számú mentor kétségkívül a iasi egyetem dékánja, Alexandra Cuza professzor volt. Codreanu vele hozta létre 1923-ban a zsidók emancipációja ellen