Századok – 1998

Történeti irodalom - Ajrapetov A. G.: Vsztupaja v indusztrialnij mir: Vengerszkie rabocsie na rubezse XIX-XX. vekov. (Ism.: Varga Lajos) V/1186

TÖRTÉNETI IRODALOM 1187 közép vált. (heti 20-30 korona) Részletesen ismerteti a biztosítási rendszert, megállapítva, hogy különösen a nagyobb vállalatok tulajdonosai nyitottak voltak munkásaik szociális és emberi problémái iránt, de a leghatározottabban óvakodtak attól, hogy munkavállalóik a legkisebb mértékben is beleszóljanak az üzem ügyeibe. Az a szemlélet uralkodott, amely az alkalmazást az adás-vétel tárgyaként kezelte. Jóllehet a szakszervezetek állandósult harcának, a kollektív szerződéseknek köszönhetően jelentősen csökkent a munkaidő, mégis a budapesti munkás 1-3 órával többet dolgozott mint német kollégája. Az életmódot tárgyaló fejezetben bőségesen ismerteti a lakásviszonyokat. Nemcsak az albérletről, az ágyrajárásról, a lakások túlzsúfoltságáról esik szó, hanem a komfortosabb építkezésekről, gyári kolóniákról, vasutas-lakásokról. Objektív képet rajzol, nincs egyoldalú nyomor-túlzás, de könynyed - illuzórikus, operettbe illő retusálás sem. Mindenesetre a munkáskerületek halandósága 50%-kal volt magasabb az átlagosnál. Figyelmét nem kerüli el a gondos feleség otthont, tisztaságot teremtő munkája sem a szoba-konyhás lakásban. A munkáscsalád kiadási rovatában az alkohol a heti bér 10-15%-át vittel el. (Többször is említi a Blaumontag-okat, mint elfogadott szokást.) De a szakmunkás mester tekintélyéhez, társadalmi státuszához hozzátartozott az aranyláncos zsebóra. A munkásság körében magas volt a nőtlenek, hajadonok aránya, és az is megfigyelhető, hogy a munkások zöme nem munkáshajadont választott hitvesének. 1914-re csökken a sokgyermekes családok, az eltartottak száma, míg nőtt a válásoké, az önálló keresettel rendelkező nőké. 1914-re — állapítja meg — az életkörülmények javultak, a földtől véglegesen elszakadt, s jelentős termelési tapasztalattal, kultúrával rendelkező városi ipari munkás igényei lényegesen megváltoztak. Természetesen a munkás is a kényelem megteremtésére törekedett, s ízlésében a kispolgárokhoz, középrétegekhez is igazodott, de aligha állítható, hogy az fő törekvésévé vált volna. Leginkább az tűnt reálisnak, hogy a legégetőbb szociális és kulturális igények minimumát biztosítsa. A monográfia harmadik fejezete a munkásság szellemi-kulturális világát vizsgálja. A szerző természetesen nem elégszik meg az ideológiai megközelítésekkel, hanem figyelme kiterjed a mentális-pszichológiai tényezők elemzésére, a tradíciók továbbélésének bemutatására. Részletesen ismerteti a népi és társadalmi szokások becsben tartását s munkásság körében. (Keresztelők, esküvők, karácsony, húsvét ünneplése, névnapok, stb.) Természetesen tömegében szívesebben választották a táncos-szórakoztató összejöveteleket, mint a Marx-Lassalle megemlékezéseket. A szerző bemutatja a munkásénekkarok útját a szerenádtól, a műdaltól a munkásdalig. Az énekkar integráló szerepet töltött be a különféle szakmák munkásai között. A fontosabb munkásdalok széles körben ismertté váltak. A munkában nagy teret kap az irodalom, a színjátszás, s különösen a munkáskönyvtár. Nemcsak a munkáskönyvtárak állományait vizsgálja, hanem az olvasási szokásokat is. Feltűnő századunk első éveiben az olvasási igény modernizálódása, a tudományos-népszerűsítő irodalom kedveltség, ami persze nem jelenthette a szórakoztató, akár a ponyva irodalom háttérbe szorítását. (A szakszervezeti könyvtárakból gyakran kölcsönözték ki Acsády, Márki, Szilágyi történeti munkáit.) A szakszervezetek bevételeik jelentős, 10-40%-át fordították kulturális, oktatási célra. Kár, hogy a szerző a munkásság számára szervezett színházi előadásokkal nem foglalkozik. Részletesen tárgyalja viszont a társadalomtudományok szabad iskolájának tevékenységét. Külön szólhatott volna még a szakszervezetek ez irányú szerepéről is. Ajrapetov úgy látja, hogy a munkásművelődés során megfogalmazódott valamilyen más embertípus ideálja. A munkásság szellemi, kulturális világát a kultúra olyan részének tekinti, amely az ipari társadalom kultúrájával szorosan fejlődik. Ennek során az azonos, az egyező értékek nem zárták ki az alternatív, az „ellenértékek" megjelenését, ami végül is a kulturális mozgás lendítője volt. A szerző arra is vállalkozott, hogy felvázolja a munkásság politikai gondolkodását, a korabeli magyar társadalomról vallott felfogását. Nem elégszik meg azzal a felfogással, amely a szakszervezetek tevékenységét az SZDP kapcsolaton keresztül vizsgálja. Az ipari szerveződésnek nemcsak az ideológiai, hanem társadalomlélektani aspektusait is vizsgálat tárgyává teszi. Nem elhanyagolható, hogy az 1890-es években a Betegpénztárnak 50 ezres tagsága közvetlenül nem vett részt a szakszervezeti, politikai életben. A pénztár ugyanakkor azt is jelenthette a munkásság gondolkodásában ekkor még, hogy ez védelmet nyújt a társadalmi kiszolgáltatottság ellen. Az izmosodó szakegyletek, szakmai szövetségek ezt az illúziót eloszlatták. A szerző nyomon követi azt a folyamatot, ahogy a fővárosi munkásság gondolatvilágát befolyásolta a szakszervezeti tevékenység. A társadalomról alkotott kép azonban leegyszerűsítő volt, hisz a munkás felfogásában dominált a kétpólusú társadalmi osztályozás, (szegények-gazdagok) amit elősegítettek a leegyszerűsítő agitációs füzetek. Tért hódított az egyenlősdi szemlélet is, s főleg az agrárvilágból egy ideig a messianizmus. Ugyanakkor a munkás szakmai keretekben gondolkodott, jóllehet az évek során kifejlődött a szolidaritás tudatos