Századok – 1998

Történeti irodalom - Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867–1918 (Ism.: Irina Popova) V/1181

TÖRTÉNETI IRODALOM 1183 A szlovák társadalom politikai szerveződése tárgyalásakor Szarka kulcsfontosságú problémaként határozza meg a specifikus etnikai érdekek képviseletét és a Magyar Királyság politikai életében való részvételt. Ezt a tendenciát először kulturális intézmények, mint például a Matica Slovenska testesítették meg, noha a Matica programja egyetlen egy szót sem tartalmazott, amely szlovák politikai pártról szólt volna. A nemzeti párt, a Szlovák Nemzeti Párt (SZNP), 1871-ben jelent meg, de politikai bemutatkozásával megbukott az 1875-ös parlamenti választásokon, amit a majdnem 20 éves passzivitás időszaka követett. Szarka az SZNP magyar politikai rendszerbe való integrálódásának két formáját vizsgálja: a nem-magyar politikai pártokkal történt együttműködést, és azon magyar pártok támogatását, amelyek képviselhették volna a szlovák érdekeket. Ennek következtében, a magyar politikai struktúra elemei fejlődtek ki az SZNP pártstruktúráján belül, amely túl sok heterogén elemet (ideértve földrajzi csoportokat és a tradicionális katolikus-protestáns megosztottságot) ölelt magába ahhoz, hogy összetartó struktúra legyen és gondoskodhasson a nemzeti politikai képviseletről, integrációról és a szlovák elit mobilizációjáról. Ebben a tekintetben, a csehekkel való együttműködés a szlovák politikai intézmények gyengeségei miatti kompenzációnak tűnik. A csehek jelentették az aktívabb résztvevőjét a „kölcsönösség" eme folyamatának, pénzügyi intézmények alapításával, oktatási lehetőségek biztosításával és a szlovák problémák megjelenítésével a „Reichsrat"-ban. Mégis, a cseh-szlovák kapcsolatok nem tudtak nyugvó pontra jutni a két nemzeti mozgalom közötti gazdasági és politikai ellentmondások miatt. Ezért a szlovák problémának a cseh kapcsolat révén, és különösen egy közös cseh-szlovák államon keresztül történő megoldása államjogilag és politikailag egyaránt illuzórikus volt, noha az SZNP közeledett e megoldás felé az első világháború alatt. A szlovákoknak a cseh forgatókönyvvel kapcsolatos bizonytalansága az egyik magyarázata a szlovák kezdeményezés hiányának és az 1918-as kivárásuk passzivitásának. Szarka megkülönbözteti a magyar nemzetiségi politika néhány állandó elemét. Az első ezek közül a nyelvi egységesítés problémája. Az állam ilyen célú eszköze a heterogén iskolarendszer egységesítése volt, állami ellenőrzés alá helyezve azt, mivel az egyház dominálta az oktatási rendszert. Ennek a célnak az elérése érdekében ambiciózus programot kezdeményezett a Bánffy-kormány: ezer új állami iskola alapításával ünnepelték a Millenniumot. A nem-magyar nemzeti iskolák száma drámaian csökkent, különösen mikor az Apponyi-törvény hatályban volt. így 148 szlovák iskolát zártak be 1907 és 1912 között. A megyékben az állam a politikát a Felvidéki Magyar Kulturális Egyesület — FEMKE (1882), mely a magyar nyelvet használta — és a Magyarországi Tót Közművelődési Egyesület, mely a szlovákot, létrehozásának támogatásával kívánta befolyásolni. Mindkettő arra törekedett, hogy a magyar értékrendet, kultúrát, irodalmat és a társadalmi és gazdasági élet bizonyos formáit terjessze. Ezen szervezetek hatása minimális volt, mivel nem élveztek széles támogatást sem magyar, sem szlovák oldalról. A FEMKE vezetősége látván, hogy az észak-magyarországi reménytelen gazdasági helyzet a szlovák nacionalizmus ösztönzőjeként hat, átfogó akciótervet készített 1913-ban; a terv soha nem került megvalósításra, a magyarosító trend háborítatlan maradt. A Szapáry-kormány tett néhány erőfeszítést arra, hogy a megyék politikáját koordinálja. Megbeszélést kezdeményezett a megyei közigazgatási vezetőkkel a szlovákok problémáiról 1890-ben, egy szlovák ügyekkel foglalkozó konferencia előkészítéseként. A megbeszélés kimutatta, hogy a helyi hatóságok nagy mértékben kötődtek a pánszlávizmus mítoszához, melyet részben a szélesedő csehszlovák együttműködés táplált. A nemzetiségi problémák kezelésére a Bánffy-kormány egy speciális intézményt, a Nemzetiségi és Szociális Ügyek Osztályát, hozott létre, amely a nemzeti elitek képviselőit foglalkoztatta, de nem volt komoly befolyással a kormányzati döntéshozatalra. A kormány kísérletet tett arra, hogy információs hálózatot hozzon létre az északi megyékben, a nemzeti mozgalom jellegére, az érintett társadalmi rétegre és a szlovák nemzeti vezetők tevékenységére vonatkozó adatok gyűjtésére. A megyékből érkező jelentések azonban nem voltak igazán informatívak, mivel a helyi hatóságok problémalátását elhomályosította a pánszláv konspiráció mítosza. Az 1880-as évektől kezdődően, a magyar kormányoknak szembesülniük kellett a tömeges kivándorlás problémájával. Összességében ez kétmillió embert érintett, akik közül a korabeli statisztikák szerint közel félmillióan a Felvidékről („Felső Magyarországról") kerültek ki. A kormány a problémát a legveszélyeztetettebb régiók számára nyújtott a korábbi kivándorlók visszatérésére szolgáló (pl.: az 1907-1908-as koalíciós kormány segélyintézkedései), illetve külföldi kezdeményezések révén próbálta megoldani. Az utóbbira szolgál például, Széli Kálmán kísérlete arra, hogy befolyást gyakoroljon az Amerikában élő szlovákokra plébániáikon, papjaikon és újságaikon keresztül. Szél komoly meggyőződése volt, hogy az emigráltak és a visszatérő korábbi emigránsok a szlovák nemzeti mozgalom fontos pénzügyi forrását jelentették és ezért arra törekedett, hogy a