Századok – 1998

Történeti irodalom - Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867–1918 (Ism.: Irina Popova) V/1181

1182 TÖRTÉNETI IRODALOM cióját, és a szlovák nemzeti kérdés megoldását célzó terveket bemutató térképekkel és táblázatokkal támasztja alá. A könyv több fejezetet tartalmaz, amelyek a magyar nemzeti politika és a nemzetiségek ellenérveinek ideológiai bázisát, a szlovák társadalom fejlődését és politikai szerveződését, a szlovák kérdés magyar kezelését, a szlovák szeparatizmus indítékait és a szlovák kérdésnek a párizsi békekonferencia általi megoldását írják le. A magyar politikusok a nemzetiségekre vonatkozó érveiket az oszthatatlan magyar politikai nemzet hagyományos koncepciójára alapozták. Ez a koncepció nem tette lehetővé, hogy a nemzetiségi kérdést a helyi nyelvek használatára vonatkozó engedményeken keresztül oldják meg, mivel nem engedélyezte azon autonómiát, amelyet a nemzetiségek követeltek és, amelyet az emigrációban létfontosságúnak tartott az ország fennmaradása szempontjából. A nemzeti nyelvek használatára vonatkozó bizonyos jogokat ugyan rögzített az 1868-as liberális nemzetiségi törvény, de ennek hatását nagyban korlátozta az 1879:XXVIII, az 1883:XXX, az 1891:XI és különösen az 1907:XXVII Apponyi-törvény, amely megmutatta a magyar jogi normák disztributív jellegének ellentmondásait és a politikai gyakorlat diszkriminatív jellegét". Altalánosságban, a szerző állítása szerint, „a politikai nemzet koncepciója a magyar nemzetállam állameszméjévé emelve — a politikai és nyelvi asszimiláció tényleges és látszateredményeivel együtt — a dualizmus évtizedeiben sem fenyegette létükben a nemzetiségeket, de az egész ország demokratizálódásában végzetesen visszahúzó erőnek bizonyult." Az etnikai kisebbségek elitjei a Magyar Királyságban az állam hungarus és nem a magyar jellegét hangsúlyozták: bizonyítani próbálták, hogy a magyar államalkotáshoz egyenrangúan járultak hozzá. Úgy vélték, hogy az államot egyenlő jogú nemzeti közösségeknek kell alkotniuk, különösen azért, mert a kiegyezés létrehozta a hatalom újramegosztásának modelljét. A centralizáció magyar gyakorlata a kisebbségi eliteket befogadóvá tette azon autonómia-elgondolások és a helyi autonómia formák iránt, amelyeket Svájcban és Angliában alkalmaztak. A centralizáció szintén meghatározta az utat, amelyet a nemzetiségek végül emancipációjuk érdekében választottak: a kis nemzeti államok létrehozásának radikális alternatívája felé fordultak a nagyobb állami egység foderalizációja helyett. A szlovákokat illetően, érveik érvényességét és azt a képességüket, hogy egy nemzeti programot jelenítsenek meg az állami szinten, kezdettől gyengítette az a tény, hogy Felső Magyarország (Felvidék, Slovensko) nem rendelkezett különleges közigazgatási státusszal a Magyar Királyságban, ezért a szlovák kérdés elsősorban a helyi hatóságok ügyének bizonyult. Következésképpen, a szlovák nemzeti ideológia a regionalizmus, a magyar államhoz való hűség, a cseh-szlovák egység eszméjének és a pánszláv russzofilia keveréke volt. A szlovákok autonómia utáni vágya nem állt ellentmondásban a magyar állam egységével. Mégis, Szarka szerint két folyamat — az állami integráció, mellyel egybeesett és együtt járt a nyelvi asszimiláció és az etnoregionális integráció —egybeesése képezte a nemzeti konfliktus fő forrását Magyarországon. Szarka szerint az asszimiláció visszatükrözi a nemzetiségeknek az államba való integrálódásuk szintjét, valamint az ezzel kapcsolatos pozitív társadalmi és gazdasági folyamatokat. A szerző jelzi az asszimiláció néhány modelljét, amely függött az etnikai csoport társadalmi struktúrájától. A magyarországi nemzetiségek közül a németeknél volt a legmagasabb az asszimiláció foka (21% -uk asszimilálódott 1880 és 1910 között), a rutének és a románok esetében, akik népességük 2,8%-át, illetve 1,4%-át vesztették el, volt a legalacsonyabb az arány (254. o., 7. táblázat). Szarka becslése szerint az asszimilált szlovákok száma 1880-1910 között 300.000-400.000 volt, ami a kétmilliós szlovák népesség 14.8%-át jelentette (65. és 254. o., 7. táblázat). A középbirtokosi sáv eróziója és a kisbirtokosok számának növekedése (mindkettő túlnyomóan szlovák), az iparosítás, az urbanizáció, a vasúti rendszer kiépítése és a magyar oktatási rendszer nagyban hozzájárult a szlovákok és nemzeti elitjük asszimilációjához. így 1910-re csak 3304 értelmiségi maradt, akinek az anyanyelve szlovák volt (187-188. o.). Az állami integráció és a magyarosítás sikerének mértéke sokat tárgyalt téma a közelmúlt irodalmában. Szarka szerint a szlovákok a kompakt tömbben élő nemzetiségek közül az állami integráció meglehetősen alacsony szintjét mutatták. Az egyik oka ennek, a fent említett tényezők nem egyértelmű hatása: ezek a szlovák regionális integráció tendenciáit is elősegítették. Az asszimiláció és integráció másik akadályát a kulturális mechanizmus jelentette, mivel a nemzeti kultúrák eléggé önkorlátozók voltak és a nemzeti elitek minden eszközzel megpróbáltak ellenállni a magyar kulturális felsőbbrendűségnek. Mégis, a magyar kulturális modell vonzónak tűnt az elitek számára, különösen ha fontolóra vesszük asszimilációjuk magas arányát.