Századok – 1998

Dokumentumok - Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság 1980–1981 V/1133

DOKUMENTUMOK 1137 és a mellette álló más társadalmi szervezetek nem fogadhatták el, mert ezzel áldásukat adták volna a kommunisták „vezető szerepére", vagyis minden maradt volna a régiben. Egyre világosabbá vált, hogy a szembenálló két nagy erő — a LEMP és az egész államapparátus az egyik, a „Szolidaritás" és a vele kapcsolatban álló más szervezetek a másik oldalon — döntő összecsapásra készül. A társadalom jelentős részét igencsak aggasztották ezek a kilátások, már nem szívesen fogadták a túl radikális követeléseket és igényeket. A lengyelek jelentős részét kifárasztotta a mindennapi élet kilátástalansága, a zűrzavar, a szűnni nem akaró feszültség, melyet mindkét fél propagandája szított. Elfordultak lassan a „Szolidaritástól", nem láttak benne esélyt arra, hogy javítson a helyzeten, mert a szakszervezet egész addigi tevékenysége — legalábbis úgy tűnt — eredménytelennek bizonyult. Szüntelenül folytak a kormány és a „Szolidaritás" tárgyalásai, a legnagyobb nehézségek árán jutottak csak kompromisszumra - kizárólag másod- és harmadrendű kérdésekben. Országszerte helyi sztrájkok törtek ki. Vagy elhúzódtak vagy úgy értek véget, hogy egyik fél sem lehetett elégedett. A hatalomnak láthatóan érdekében állt, hogy az egyre kezelhetetlenebbé váló anarchia érzetét keltse. 1981. október 30-án a kormány benyújtotta a Szejmnek „az állam és polgárai védelmében foganatosítandó rendkívüli intézkedésekről" szóló törvénytervezetet. A november 27-28-i KB-ülésen elfogadtak egy határozatot, mely szerint „közvetlen veszély fenyegeti az államiságot". A Politikai Bizottság december 1-jei ülésén leszögezték, hogy „a helyzet drámai" és „azonnali" készültséget rendeltek el: „huszonnégy órás szolgálat, állandó összeköttetés, megerősített őrjáratok", „az állami intézmények és pártszervek épületeinek védelme". A LEMP vezetése tudta jól, hogy a párt mint mozgósító erő gyakorlatilag nem létezik, legalábbis elvesztette az önálló cselekvés lehetőségét. Pár nappal később még azt is fontolóra vették, nem kellene-e feloszlatni és „kommunista pártot alapítani" helyette. (1980 és 1984 között 3,1 millióról 2,1 millióra csökkent a LEMP tagjainak száma!) A PB szóban forgó ülésén azt is leszögezték, hogy „betelt a pohár". A „Szolidaritás" is elmondhatta volna ugyanezt - minden fontos követelését elutasították. December 3-án Radomban, az országos bizottság elnöksége és a területi vezetők rendkívüli értekezletén nem maradt más hátra, mint újból elismételni a követeléseket: hagyjanak fel a szakszervezet támadásával, fogadják el a szakszervezeti törvényt, tartsanak demokratikus tanácsi választásokat, alakítsák meg a Nemzetgazdasági Társadalmi Tanácsot, bocsássák a szakszervezet rendelkezésére a tömegkommunikációs eszközöket. Válaszul arra, hogy beterjesztették a Szejmnek a kormány rendkívüli jogosítványait szabályzó tervezetét, huszonnégy órás sztrájkot helyeztek kilátásba, ha elfogadják, és korlátlan ideig tartó általános sztrájkot, ha a kormány él is ezekkel. Kemény szavak hangzottak, élesen fogalmaztak, a hivatalos állásfoglalás pedig ugyanazt hirdette, amit a LEMP vezetése hat héttel korábban megállapított: „nincs értelme tovább tárgyalni a nemzeti megegyezésről". Végül a PB december 5-i ülésén döntöttek a hadiállapot bevezetéséről. Jaruzelski az ülésen azt fejtegette, hogy „iszonyúan lejáratja magát a párt - 36 éve hatalmon van, és most rendőri erőkkel (sic!) kell megvédeni. De nincs más választásunk". A „W óra" kijelölését szó nélkül átengedték a tábornok-elsőtitkár-miniszterelnöknek. Nem említette senki a „testvéri szövetségeseket", akik teljes készültségben voltak,