Századok – 1998

Dokumentumok - Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság 1980–1981 V/1133

1134 DOKUMENTUMOK üzemet". A militarizált intézményekbe több mint 8 ezer katonai komisszárt vezényeltek, lehetőleg aktív tiszteket. Mintegy 70 ezer katona és 30 ezer belügyi funkcionárius vett részt közvetlenül a műveletekben, 1750 tank, 1400 páncélozott jármű, 500 gyalogsági könnyűharckocsi, 9 ezer gépkocsi fedezete mellett. Az összes erők mintegy negyedét Varsóban és a főváros közvetlen közelében vonták össze. Kikapcsolták a telefonokat, bezárták a benzinkutakat, kijárási tilalmat rendeltek el (22 órától reggel 6-ig), hatósági engedélyt (kilépő) kellett kérni a lakóhely elhagyásához, őrjáratok ellenőrizték a pályaudvarokat, sorompót állítottak a városból kivezető utakra. Cenzúrázták a leveleket, lezárták a határokat és a polgári repülőtereket (a belföldieket is), két központi lap kivételével felfüggesztették a sajtó tevékenységét, csak a „Trybuna Ludu", a LEMP orgánuma és a „Zolnierz Wolnosci", a hadsereg lapja jelent meg. Minden társadalmi és szakmai szervezet tevékenységét felfüggesztették, valamint betiltották a gyűléseket, az összejöveteleket és a tüntetéseket. A hadiállapot bevezetésével Jaruzelski tábornok egy 16 hónapja tartó válságnak kívánt ily módon véget vetni, amely alapjaiban rendítette meg nemcsak Lengyelországot, hanem — mint később kiderült — a Szovjetunió vezette szocialista tábort is. Az 1980 augusztusában kirobbant s futótűzként terjedő sztrájkok — ezek kiváltó oka a vészesen romló gazdasági helyzet, a bürokratikus hatalom önkénye, az áremelések miatti tiltakozás, illetve béremelés követelése volt — nyomán a hatalom meghátrált s beleegyezett szabad szakszervezetek megalakításába. így jött létre a „Szolidaritás" (teljes nevén: „Szolidaritás" Független Önigazgató Szakszervezetek), amely nem ágazati, hanem regionális alapon szerveződött, s amelyhez csatlakoztak a demokratikus ellenzéki csoportok, tömegesen a párttagok, valamint élvezte a lengyel katolikus egyház, s a nemrégiben megválasztott lengyel pápa, II. János Pál támogatását is. A „Szolidaritás" élére a gdanski hajógyár karizmatikus munkásvezérét, Lech Wa-Içsât választották. A társadalom túlnyomó része úgy vélte, benne öltött testet a munkások, vagyis annak az egyetlen társadalmi rétegnek az összessége, amely megint megrengette az országot és meghátrálásra kényszerítette a kommunista hatalmat. Az elkövetkező egy évben a hatalom által folyamatosan kiprovokált konfliktusok sorozata következett, de a döntő összecsapást egyik fél sem vállalta. A LEMP vezetése számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a „Szolidaritás" nem engedi beolvasztani magát a fennálló rendbe. A szakszervezet óvakodott attól, hogy ürügyet szolgáltasson a szovjet beavatkozásra, s eredeti célja nem a rendszer felszámolása, hanem annak gyökeres átformálása volt (politikai és gazdasági téren egyaránt), csakhogy léptennyomon beleütköztek a szűkre szabott korlátokba, minden konfliktus után egyre inkább radikalizálódtak, s egyre nyíltabban hangoztatták, hogy a LEMP nem rendelkezik legitimációs alappal. Emellett a „Szolidaritás" a hatalom provokációjára adott válaszként minden egyes alkalommal megmutatta, hogy sztrájkfelhívásainak hatalmas tömegek tesznek eleget, amelyeket kézben is tud tartani. 1.981 szeptemberében zajlott le az akkor már 9,5 millió tagot — ez az állami szektor dolgozóinak közel 60%-át, a teljes felnőtt társadalomnak pedig több mint 30%-át jelentette — számláló „Szolidaritás" szakszervezet I. kongresszusa a „Zapad '81" hadgyakorlat árnyékában, amely a NATO értékelése szerint a szovjet hadsereg legnagyobb hadgyakorlata volt 1945 óta. Ezen a kongresszuson fogadták el a keleteurópai munkásokhoz címzett üzenetet, amelyben azokat támogatták, akik „rászánták