Századok – 1998
Tanulmányok - Soós Katalin: Ausztria és a magyar menekültügy 1956–57 V/1019
1038 SOÓS KATALIN sítményeit a magyar menekültek segélyezését illetően. Eisenstadtban röviden megtekintette az ottani nagy átmeneti tábort, és utolsóként a Traiskirchen-i tábort látogatta meg. Nixon a táborokban sok magyar menekülttel beszélt; útján sajtóriporterek kisérték. A Nixon körútról az osztrák szövetségi külügyminiszternek készült osztrák beszámoló érdemesnek tartotta megemlíteni, hogy Mr. Nixon a Traiskirhen-i táborban tartott karácsonyi ünnepség alkalmából is méltatta Ausztria nagy teljesítményeit, de sehol sem tett egyetlen olyan említést sem, ami azt a benyomást kelthette volna, hogy az Egyesült Államok azon fáradozik, hogy ahogyan csak lehet segítsen a menekülteken. Mindenesetre — így a beszámoló — Nixon látogatása a táborokban bizakodást jelentett a menekültek számára, másrészt a látottak mély benyomást gyakoroltak Nixon alelnökre. Incidensek az egész látogatás alatt nem fordultak elő.70 *** A bécsi magyar követség élén 1955-1959 között Magyarország korábbi stockholmi követe, Púja Frigyes állt. 1988-ban megjelent önéletrajzi kötetében így vall életének és diplomáciai pályafutásának e szakaszáról: „Amikor végigtekintek ausztriai tevékenységemen, az ott eltöltött négy évet és három hónapot négy részre szoktam felosztani. A megbízólevelem átadásától az ellenforradalom kitöréséig tartó időszakot felszálló ágnak nevezhetném, az ellenforradalom és a közvetlenül utána következő időszakot a gyötrődés idejének lehetne nevezni. Az 1957 tavaszától 1958 nyaráig tartó időszakot a két ország kapcsolatai normalizálását célzó, egyoldalú magyar erőfeszítések jellemezték, az 1958 ősze és 1959 nyara közötti időt pedig a normalizációs folyamat beindulása jellemezte."7 1 Majd később: „Havalaki most azt kérdezné tőlem, milyen érzés volt magyarnak lenni 1956 őszén, 1957 elején Ausztriában, azt mondanám, hogy a hivatalos Magyarországot képviselni Bécsben, rendkívül nehéz volt."7 2 Púja a „hivatalos Ausztria" nyomásának ecsetelése után arra is kitér, hogy ebben az időszakban a magyar Külügyminisztérium sem sokat törődött velük, nem kaptak útmutatást, hogy mit tegyenek. „Nem estünk kétségbe — írja —, tettük a magunk dolgát. Minden központi utasítás nélkül éles tiltakozó jegyzékeket adtunk át az osztrákoknak, eljártunk ügyekben, például az áthurcolt magyar vagyon védelme és visszaszolgáltatása érdekében."7 3 Púja könyvének megjelenése évében „1956" a hivatalos Magyarországon rövid ideig még tabuizált téma volt, ezzel is összefüggésben állhat, hogy említést sem tesz arról, hogy a bécsi magyar követség tevékenységének homlokterében az 1956. november 4-e utáni hónapokban a magyar menekültek, főleg a kiskorúak hazahozatala, repatriáltatásaállt. Csak azt jegyzi meg: „Bécsben akkoriban hemzsegtek a magyar disszidensek, s a kinn lévő régi rókák ezt a tömeget is ellenünk próbálták heccelni."74 Valójában a bécsi magyar követség már november 7-én szóbeli jegyzéket intézett az osztrák Szövetségi Kancellári Hivatalhoz és a szövetségi külügyminisztériumhoz, 70 ÖStA AdR BKA AA II Pol. Ungarn 3 D GZ 511190-Pol/56/792159 71 Púja Frigyes: A szedőszekrénytől a miniszteri székig. Népszava. Budapest, 1988. 184. 72 Uo. 186-187. 73 Uo. 187. 74 Uo.
