Századok – 1998

Történeti irodalom - Lackó Miklós: Sziget és külvilág. Válogatott tanulmányok (Ism.: Pordán Ildikó) IV/982

TÖRTÉNETI IRODALOM 983 nyitányát Illyés Pusztulás című írása jelentette, amelyben új megvilágításba helyezte a földkérdést; úgy vélte, hogy a magyarság fennmaradása szempontjából ez a legszorongatóbb probléma. Legfontosabb ideológiai tette az volt, hogy a plebejus baloldaliságot összekötötte a nemzeti nacionalizmussal. 1934-ben nőtt Gömbös népszerűsége, nacionalista reformirányzat bontakozott ki vezetésével, ezt a külpolitikai események még tovább növelték, hiszen a marseilles-i merénylet után a magára maradottság érzete vált jellemzővé. Maga a találkozó az 1935 áprilisi terrorisztikus hangulatú választások után zajlott le Zilahy Lajos villájában, résztvevői Féja Géza, Illyés Gyula, Móricz Zsigmond, Németh Imre, Németh László, Tamási Áron és Szabó Lőrinc voltak. Lackó Miklós szerint politikai kísérletnek tekinthető az Új Szellemi Front létrehozása, amely nem hozott eredményt. Egy ilyen kompromisszum eleve nem járhatott eredménnyel, hiszen Gömbös, aki diktátorságra törekedvén, szociális demagógiájához igyekezett felhasználni a népi írók nagybirtokellenességét, antifeudalizmusát, radikális népfelfogását, képviselte az egyik oldalt. A másikon lévők pedig csak azt tudták, hogy a problémák megoldásához gyors segítségre lenne szükség, bárkitől is, de az általuk elképzelt reformokat, amelyek az egész társadalmat megbolygathatják, csak bizonyos naivitással várhatták az ellenforradalom egyik vezéralakjától. Tévedésnek bizonyult már az is, hogy a népi mozgalom a nemesi származású, polgári értelmiséget célozta meg, nem alakult ki népmozgalom. Közvetítőnek az úri szélsőjobbot kellett elfogadniuk, Gömbös bázisát, nem csodálnivaló tehát, hogy gömbösi reformok eszközeivé váltak. De arról sem feledkezhetünk meg, hogy az Új Szellemi Front tette a mozgalmat országos szintű politikai-ideológiai tényezővé, utat nyitott a Márciusi Frontnak. A kötet „Népiek tegnap és ma" című tanulmánya kiemeli a magyar népi irányzat jelentőségét. Hatását tekintve egyedülálló volt, bár bizonyos elemeivel illeszkedett az európai harmadikutasság eszmeköréhez - állapítja meg. Hanyatlása nem az Új Szellemi Front idején kezdődött, hanem az 1938/39-1943 közötti időszakban következett be: az irányzat nagyobb része a rossz „korszellemhez" idomult. A széles közönség által talán legismertebb népi-urbánus szembenállás urbánus oldaláról megjegyzi, hogy bár a viták hátterében elsősorban a zsidókérdés állt, táboruk nem azonosítható a zsidó származású polgárokkal és értelmiségiekkel. Az „urbánusok" nem szűk urbanizmust képviseltek, és többek között a földkérdéssel is foglalkoztak, ellenfeleik sem nevezhetők antiurbánusoknak, hiszen egyes képviselőik modernebb beállítottságúak, Budapesthez kötöttebbek voltak. A zsidókérdéssel kapcsolatban újra kimondja, hogy a népi mozgalom ebben a kérdésben nem tudott más lehetőséget nyújtani, mint a középosztály jobboldali ideológiája. Ezek után ismerteti a zsidókérdéssel kapcsolatos álláspontokat. Németh László nézeteit, tévedéseit elemezve megjegyzi, hogy a történelem megcáfolta a hígmagyar-mélymagyar szembenállást. A népi gondolat, harmadikutasság történetét szinte napjainkig kíséri végig, és annak hanyatlását állapítja meg. A 70-es években keletkezett tanulmányok közül valók a Lukács Györggyel és Révai Józseffel foglalkozók. Képet alkothatunk a magyar kommunisták egymás közötti küzdelmeiről, egy olyan korban, amikor az a mondás járta, hogy Jobb a párttal együtt tévedni, mint helyes irányba elhajolni". Lukács György „Blum-tézisei" kapcsán figyelemreméltók annak világkapitalizmussal foglalkozó megállapításai, amelyek eltértek a korabeli kommunista felfogástól. Lukács elméletében megelőlegezte a frankfurti iskola fasizmus-koncepcióját, amelyben az elidegenedésnek meghatározó szerepe van. A neokapitalista manipulált polgári demokráciát azonosította a fasizálódással, a kommunista mozgalom feladatának azt tartotta, hogy adjon demokratikus választ az antidemokratikus kapitalizmusnak. Kun Béla ezt a demokrácia-felfogást tartotta Lukács ideológiai-politikai építménye alapkövének, ezek után kezd kibontakozni a jobboldali opportunizmus és békülékenység elleni kampány. Ám Lukács 1928-as téziseiben tévedett, amikor a fasizmust azonosította a modern kapitalizmussal, és a szociáldemokrácia helyét, szerepét is tévesen ítélte meg. A Kun Béla elleni küzdelemben nemcsak Lukács kényszerült önkritikára, még 1929-ben, hanem Révai József is, aki nem fogadta el Kun Béla „egy uralkodó osztály" elméletét, illetve a proletárforradalomig vezető úton a demokratikus formák elvetését. A Révairól szóló írás az ő ideológiai fejlődésútja újabb szakaszát 1932 nyarával zárja: most már a Kun Béla-féle vonalat követte, utána váltás következett. Az első időszakból származik a Dialektika vagy szofisztika című vitairat, amelyben többek között Kun Bélához hasonlóan antidemokratikus álláspontra helyezkedve bírálja Lukács Blum-téziseit. Révai Szabó Ervin tanítvány volt, 1928-ban, 1931-ben és 1946-ban is foglalkozik vele, az ő írása lett a Szabó Ervinről kialakított kommunista felfogás alapműve, bár a róla alkotott kép az aktuális politikai helyzetnek megfelelően változott, ebből következően meglehetősen történelmietlenül és szektásan elemzi mesterét. Lackó Miklós egybeveti az írás 1931-es és 1946-os változatát, és arra a következtetésre jut, hogy Révai a politikus portréját opportunista vonásokkal egészítette